A két királynő
Bencét ezer éve ismerem. A szüleimet leszámítva talán õ a legrégebbi ismerősöm. Ugyanazon a lakótelepen laktunk, ugyanarra a játszótérre jártunk, és a szüleink így összebarátkoztak. Természetes, hogy ugyanabba az óvodába is írattak be bennünket, akkor lettünk igazán barátok. Hozzájuk bármikor átmehettem rengeteg Legójával játszani, még kéredzkedni sem nagyon kellett. Az iskolában már külön utakat jártunk, valószínűleg azért, mert ők is, mi is máshová költöztünk. A gimnáziumban újra összehozott bennünket a sors, ahol régi ismerősként újra közelebb kerültünk egymáshoz, bár addigra cseppet sem hasonlítottunk. Bence visszahúzódó, szemlélődő fiú volt, én mindig nyitottabb voltam, és szerettem, ha a többiek figyelnek rám. Osztálytársaink tisztelték intelligenciájáért, de õ inkább másfajta babérokra vágyott. Jobban szerette volna, ha a lányokat nem csak afféle tudós csodabogárként bűvölte volna el, aki minden nyáron ír egy regényt, hanem megismerik romantikus énjét is. Ehhez jól jött egy...