...és más történetek

Legszívesebben olyan fülkében utazom, ahol nem ül senki. Most viszont az első osztály is tömve volt. –Szabad ez a hely?– kérdeztem egy viszonylag üres kupé ajtaját felnyítva. –Hát persze!!–-felelte boldogan egy Miss Marple-szerű idős asszony. A fülkében ülő másik két utas kárörvendően mért végig, majd megzörgették újságjukat és újra beletemetkeztek. Amíg a csomagjaimat elrendeztem, a néni várakozásteljesen nézett rám. Hamarosan újabb utas érkezett, nagydarab, jól öltözött idős nő, mint később kiderült, egykor apáca. –Önök nem dohányoznak,kérem?–kérdezte aggályoskodva. Megnyugtattuk,hogy senki sem dohányzik, egyébként sem dohányzó a kocsi. – Akkor jó. Szörnyű a füst, nem tudom elviselni. A legjobb volna betiltani a dohányzást.–jegyezte meg ahogy a csomagjait rendezte el maga körül. –Ezt meg hogy képzeli, már miért kéne betiltani? – csattant fel a másik, madárcsontú öregasszony, aztán hozzám fordult :–Hát én például szintén nem dohányzom, de azért nem hinném hogy be kellene tiltan...

Miután megnéztünk néhány albérletet, kikísértem anyámat a pályaudvarra. A vonat indulásáig még bõven volt idõ, ezért elhatároztam, hogy hosszas búcsúzkodás helyett inkább megyek és megveszem magamnak a jegyet elõre, hogy holnap ne kelljen sorbanállni. Jól okoskodtam, mindegyik pénztárnál kilométeres sor fogadott, pedig még csak csütörtök volt. Ráérõsen beálltam az egyikbe, és megpróbáltam kitalálni,vajon melyik halad majd jobban.  Egy fiatal pár állt be mögém,a lány annyira hangosan beszélt, hogy kénytelen voltam kihallgatni õket, de észre sem vették. A fiú arányos testalkatú,de vékony és apró termetû volt, a vállamig sem érhetett. Öltözékérõl megállapíthatatlan volt társadalmi hovatartozása, épp úgy lehetett szabadnapos tõzsdeügynök, mint kõfaragó. Sötét garbót, ezüstcsatos övet, és fekete farmert viselt, egyedül a termetéhez aránytalanul nagy western csizma adott valami támpontot. A lány már könnyebb képlet volt. Ugyanolyan alacsony mint a fiú, de molett, hosszú szõke hajú, kere...

Körülbelül negyven gyerekből és két felnőttből állt az úttörőzenekar. Voltak köztünk egészen kicsik, akik Star Wars figurákat és képeket csereberéltek egymással, nagyobbak, akik első bátortalan lépéseiket tették a másik nem felé, és sokan, akik már túl voltak az első nagy csalódásokon. Általános iskolások, gimnazisták és szakmunkástanulók, gumikötéllel ugrándozó lányok és Matchboxokkal játszó vagy söröző fiúk. Egyetlen közös bennünk, hogy mindannyian játszottunk valamilyen hangszeren. A két felnőtt közül az egyik, Gábor bácsi, a karmester. Ötven körüli, fáradt arcú, halk beszédű ember. Szárnykürtös az Olajbányász zenekarban. Ahogy a gyerekek nagyobbak lesznek, egyre nehezebben tudja összetartani őket, sokan elmaradoznak a próbákról, vagy nem gyakorolnak. Mindenféle más kezdi érdekelni őket. A karmester szomorú emiatt, de megértően tudomásul veszi, nem is tehet mást hiszen nincs hatalma a zenekar felett. Fia nemrégiben Svájcba disszidált egy nő miatt, majd hazajött, és így börtön feny...