Játék a kastélyban
Körülbelül negyven gyerekből és két felnőttből állt az úttörőzenekar. Voltak köztünk egészen kicsik, akik Star Wars figurákat és képeket csereberéltek egymással, nagyobbak, akik első bátortalan lépéseiket tették a másik nem felé, és sokan, akik már túl voltak az első nagy csalódásokon. Általános iskolások, gimnazisták és szakmunkástanulók, gumikötéllel ugrándozó lányok és Matchboxokkal játszó vagy söröző fiúk. Egyetlen közös bennünk, hogy mindannyian játszottunk valamilyen hangszeren.
A két felnőtt közül az egyik, Gábor bácsi, a karmester. Ötven körüli, fáradt arcú, halk beszédű ember. Szárnykürtös az Olajbányász zenekarban. Ahogy a gyerekek nagyobbak lesznek, egyre nehezebben tudja összetartani őket, sokan elmaradoznak a próbákról, vagy nem gyakorolnak. Mindenféle más kezdi érdekelni őket. A karmester szomorú emiatt, de megértően tudomásul veszi, nem is tehet mást hiszen nincs hatalma a zenekar felett. Fia nemrégiben Svájcba disszidált egy nő miatt, majd hazajött, és így börtön fenyegeti, de erről senki nem tud. A másik felnőtt az úttörővezető, Császár István, vagy ahogy a gyerekek nevezik tétova mozgása miatt, Csosza. Madárcsontú, kissé görnyedt fiatalember, kémiát tanít az iskolában, és emellett minden lehetséges szervezőmunkában részt vesz. Ha nem lenne sokdioptriás szemüvege és jónéhány ősz hajszála, alig tudnánk megkülönböztetni diákjaitól. Jóindulatú ember, de néha kijön a sodrából, és vékony hangján kiabál. Emiatt, és állandó ügybuzgalma miatt az iskolában nem túl népszerű, de legtöbbször ő kiséri el a zenekart utazásain, ezért itt megszokta és szinte megkedvelte már mindenki.
Az első időkben meglehetősen sokat utaztunk, részint az utazások ígéretével tartották össze a zenekart. Minden nyáron elmentünk egy–két hétre táborozni valahová, vagy zenekari találkozókon vettünk részt. Ezek a kirándulások úttörőtáborokra emlékeztettek, a különbség az volt, hogy meghatározott időpontokban gyakorolni vagy szerepelni kellett, de cserébe sokkal nagyobb szabadság volt, mint ami egy ilyen táborban várható lenne. Részint a kevés felnőtt kísérő miatt volt így, részint azért, mert sokan más iskolába jártak, vagy már idősebbek voltak, ezért lehetetlen lett volna őket megrendszabályozni. A próbákon kötelező volt részt venni, de azon kívül lényegében mindenki azt csinált, amit akart. Például éjszaka megmártózni a zánkai úttörőtábor strandján, elkötött vizibiciklikkel tengeri csatát rendezni...
De ez az utazás más volt, mint a többi. Mindössze néhány napig tartott, egy késő őszi hétvégén, és hangszereket sem vittük magunkkal. Valószínűleg a kiránduláspénzek maradékát akarták így felhasználni, jutalomként tekintve az utat. A zenekar is jutalomnak vette, főleg miután kiderült, hogy nem kell hangszereket vinnie. A szállás valahol az Északi-Középhegység egy lerobbant kastélyában volt. A kastély a falun kívül egy dombon helyezkedett el, és a zenekartól eltekintve teljesen üres volt. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy tízágyas szobákban fogunk aludni, de ezt senki sem bánta. Kiderült viszont, hogy van egy négyágyas szoba is, de ebben nincs fűtés. Négyen vállaltuk, hogy itt fogunk aludni: Csezó, a tubás, trombitás barátja, Olaj, egy klarinétos, Erdei, valamint én, a kisdobos. Csezó már gimnáziumba járt, de a zenekar alapító tagja volt. Magas termete és mély hangja miatt szerették a tanárok, sok közösségi munkát végzett, és továbbra is benne volt az iskolai kórusban is. Jóban volt Csoszával, aki korábban az osztályfőnöke volt, és a gyerekek között is népszerű volt, mert gitárjával jó hangulatot tudott csinálni. Olaj gimnáziumi osztálytársa és barátja volt, valamint basszusgitározott Csezó rockzenekarában, a Hairy Guysban, amely a Hair egy betétdaláról kapta a nevét. Erdei szakmunkásképzőbe járt, de Csezóék próbálták megfűzni, hogy szálljon be a zenekarukba szaxofonosnak, ő így került ebbe a szobába. Én voltam köztük a legfiatalabb, még mindig általános iskolába jártam, de jóban voltam Csezóval, mert hasonló volt a zenei érdeklődésünk. Próbáltam tőle a gitározás alapjait ellesni, kevés sikerrel. Talán arra aspiráltam, hogy átvegyem szerepét az iskolában, mint tanárok és diákok által egyaránt kedvelt ügyeletes jófejgyerek. Szerettem volna bekerülni én is Csezó bandájába dobosnak, és talán be is vettek volna, ha lett volna valódi dobfelszerelésem, de csak egy kisdobom volt, úttörőzenekarba pont elég, de egy rockzenekarban még nem rúghattam labdába. Kárpótlásul bevettek társaságukba az ilyen kirándulásokon.
Ahogy elfoglaltuk a jéghideg szobát, Csezó rögtön rájött, hogy megfeledkezett valakiről. Nagy Imi gimnáziumi osztálytársuk volt, szintén benne volt a zenekarban, mint szaxofonos, és most is itt volt ezen a túrán, sőt csinos húgát is magával hozta. Csezó zenekarában gitározott is, így természetes lett volna, hogy helyettem ő költözzön be negyedikként, de olyan csendes gyerek volt, hogy eddig észre sem vették. Most próbáltak rábeszélni a cserére, de nem adtam fel megszerzett pozíciómat. Nagyimi nem nagyon erőltette a dolgot, ezért a mellettünk lévő tízágyas szobában maradt. Most, amikor ezt írom, egy beruházó banknál dolgozik építészként, akárcsak én.
Imi szobatársai jórészt szakmunkástanulók voltak, és ők is zenéltek az úttörőzenekaron kívül is, Csezóéknál keményebb stílusban. A banda vezetője Paszkál volt, autószerelőnek tanult, jóképű, kisportolt srác volt. Ugyanabba a lányba voltunk szerelmesek, ő némileg több reménnyel, mint én. Hivatalosan trombitás volt, de nagyon jól tudott gitározni. Szintén gitározott Pusi, aki hivatalosan klarinétos volt, de eszkábált magának egy elektromos gitárt is, akárcsak példaképe, Brian May. Rajtuk kívül itt voltak a Hommer testvérek, Attila az idősebb, nagy melák, jóindulatú gyerek, gimnáziumba járt (újságíró lett belőle) és öccse, Zoli, aki jóindulatúnak ugyan nem mondható, de mégis szeretetreméltó figura volt. Talán azért kedveltük, mert mindig kimondta, amit gondolt, amit mi csak szerettünk volna. Kis termetű, szőke fiú volt, szinte minden zenei érzék híján, de valahogy mégis megtanult trombitálni, sőt később Paszkálék rockzenekarának énekese, majd dobosa lett. A legnagyobb őrültségekre is képes volt, lángszórót csinált a Bak-spréből, és gátlás nélkül fűzte a csajokat, többek közt Paszkállal közös szerelmünket is. Itt volt még Móker, aki szintén autószerelőnek tanult Újszászon. Ő arról volt híres, hogy szerelmes volt, egy fuvolista lányba, aki tabunak számított, mert az igazgatónőnk lánya volt. Móker nem volt szép gyerek, nem volt okos, de az esélytelenek nyugalmával nem takargatta érzelmeit. Többször kidobatta magát Rita szüleivel, és egyszer az éj leple alatt a szembe levő házra felfestette: „Szeretlek Rita!” –a felirat harminc évvel később is ott díszelgett. Móker ma valószínűleg autót szerel, és jobban él valamennyiünknél.
Kipakoltuk zsákjainkat, és lementünk a kastély elé, hátha történik valami. A kis Hommer Nagyimi húgát fűzte, de legtöbben csak álldogáltunk ott a hidegben, amíg Csosza le nem jött, és kiadta a jelszót: Nézzünk szét a faluban! Engedelmesen elindultunk utána, kettesével, mint az óvodások. Hamarosan rájöttünk viszont, hogy szálláshelyünkön, a kastélyon kívül itt semmilyen látnivaló nincs. Fagyott földutakon poroszkáltunk, néhányan időnként lemaradtak, kocsmát keresve, de eredménytelenül. Kihalt volt a falu, talán a hideg elől húzódtak be az emberek házaikba. Jobb híján Csosza mindig az emelkedők felé vezetett bennünket, amíg jóformán ki nem értünk a faluból. A házak fogyni kezdtek, borospincék mellett haladtunk el. Hommer felfedezett közöttük egy kriptát, amit kopott vasajtó zárt le. Az ajtó felett, ott, ahol az üvegnek kellene lennie, lyuk tátongott, Kis Hommer felkapaszkodott és benézett a nyíláson.
–Egy kripta. Nem látok semmit, tök sötét van.
–Mit csinálsz, gyere le onnan azonnal! –kapta fel a fejét Csosza. –Ember esze megáll!
–Egy pillanat tanár úr...–felelte Zoli, egy darabig még bámult befelé a sötétbe, majd elengedte a kaput és utánunk szaladt. – Visszajövünk – szögezte le mindjárt.
Észre sem vettük, hogy közben kis temetőhöz értünk, ahonnan szép kilátás nyílott a falura és a kastélyra. Csosza lepődött meg a legjobban, hová hozott bennünket
–Nézzétek, milyen jópofa kis temető! Milyen régi! Nézzük csak, mi van ideírva...” Itt nyugszik Sántha Ignácné született Peigler Rozália, meghalt 1892 november 14.–én.” Na tessék!
– „A szende jó anya” – tette hozzá Hommer – nézze csak tanár úr, ide van írva...
Egy darabig bóklásztunk még a sírok között, a különös feliratokon szórakozva
–Sántha Vilma! De szép neve van!
–„Itt nyugszik Horváth Mihál, Meghalt sept 15én 1854–ben, iletének 66 évében. Siratja a bús özvegy”! Ez igen, a bús özvegy!
– Ezt figyeljétek, itt van Hübschl Antalnő, elhunyt 1901 ben! Nem Antalné, Antalnő!
– A te feleségednek is ilyen lesz: Zoltánnő! – Vicceskedett Olaj.
– A tiédnek meg Olajnő!
Groteszk látvány lehettünk, színes kabátokban vihorászva a sírok között. Sötétedni kezdett, visszafordultunk. Elmentünk a kripta mellett, de már senkit nem hozott lázba, csak Hommer Zoli csippentett a szemével. Az este a szokásos módon telt, szórakozás a lányokkal, takarodó után pedig összenyitottuk a szobánkat a Nagyimiékével, és vicceket kezdtünk mesélni. Paszkál gitározott, aztán Hommer Attila a falnak fordult, és lassan mindenki elhallgatott, már csak néhányan sutyorogtunk a sötétben.
–Holnap vissza kéne menni megnézni a kriptát! –súgta Hommer Zoli
–Teljesen meghülyültél? Be mernél menni? –mondta Olaj
–Nincs ott semmi, csak kövek meg kupák! –legyintett Csezó
–Ki jön velem? Holnap, vacsora után? –szegezte nekünk a kérdést Hommer
Persze másnap mind vele mentünk, akik akkor még ébren voltunk, a gimnazisták is. A sötét titok, amiről a többiek nem tudtak, nagyobb vonzerőt jelentett, mint maga a kripta. Sötétben az út sokkal hosszabbnak tűnt, és nehezítette a dolgot, hogy csak egy zseblámpánk volt, amit a legelöl lépkedő vitt. A többiek mögötte bukdácsoltak. Elcsigázottan, és a hideg széltől vacogva értünk oda. Legtöbbünk most már beérte volna a kripta látványával kívülről is. Még Hommer is fontolgatta a visszavonulás gondolatát.
–Túl magasan van. Ki tart nekem bakot? Lehet, hogy tényleg nincs bent semmi...
–Ha már idáig eljöttünk, akkor bemegyünk. –jelentette ki Olaj, majd szavainak nyomatékot adva, a vállainkra támaszkodva felmászott a kapura, átpréselődött a szűk nyíláson és már bent is volt. –Itt jegyzem meg, hogy Olaj ma állatorvosként dolgozik egy Nemzeti Parkban.
Hallgattunk, vártuk mi történik.
–Mit látsz, Olaj? Élsz még?
–Kurva sötét van itt. –mondta Olaj rövid hallgatás után. –Legalább a zseblámpát adjátok ide...
Olaj bátorságából erőt merítve, lassan mindannyian bemásztunk. Tipikusan az az eset volt, amikor előtted is másznak, és mögötted is nyomulnak már. Tucatból voltam nyolcadik, kétségtelenül. Odabent tényleg semmit nem lehetett látni, egymás vállába kapaszkodtunk. Észrevettem, hogy Hommer Zoli áll mellettem, szokatlanul hallgatagon, behúzott nyakkal figyelt. Csezó, aki kint maradt őrködni, most ördögien megzörgette a vaskaput.
–Hozzatok nekem egy koponyát! Halljátok?!
–Vigyázzatok, lépcső! –hallottuk Olaj hangját, valahonnan elölről.
–Nincs itt semmi, kifosztották...–tette hozzá csalódottan. Megkönnyebbülten siettünk utána.
Lent a kriptában siralmas látvány fogadott bennünket. A koporsók szanaszét voltak dobálva, fedél nélkül. A földön néhány lábszárcsont hevert, amit az élelmesebbek azonnal magukhoz vettek.
–Wladár Sándor, élt 1878-tól 1938-ig...Hű, ez nem is olyan régi...
–Ez a pici biztos egy kisgyerek lehetett–mutatott Hommer egy egészen apró koporsóra, majd meglepődött, amikor a feliratot elolvasta–Wladár Sándorné...figyelitek? 1953-ban halt meg...hú apám, de jó, hogy nincs itt!
–Ez meg mi lehet? –mutatott Olaj az egyik sarokban egymásra halmozott bádogdobozokra. Valójában ezek is koporsók voltak, oldalukon leheggesztve, apró nyílással ott, ahol az arcnak kell lennie. Felemelte a legkisebbet és megzörgette.
–Van benne valami–Valamennyien a kijárat felé mozdultunk, de közben megbabonázva figyeltük mit talált Olaj. Rázogatta, mint egy perselyt, a lyukon keresztül próbálta kiüríteni tartalmát.
Azt még láttam, hogy egy hosszú, fekete ruhadarab hull a földre, talán sál, vagy harisnya, aztán fejvesztve menekültem a többiek után. Kijutni nem volt olyan könnyű, mint befelé, egymást tuszkoltuk át a szűk nyíláson a sötétben.
–Mi van baszki, beszartatok? –hallottuk Csezó hangját kintről– Igyekezzetek, mert befagy a seggem...
Megnyugodva huppantam le mellé a földre, azzal sem törődve, hogy lehorzsolom a térdem. Hommer Zoli már ott állt mellette.
–Menjünk, ha mindenki itt van...
–Nyugi, Olaj még lent van.
–Jössz már Olaj? Életben vagy? – kiabáltam be a nyíláson. A hangom visszhangzott odabent.
–Persze hogy élek, barmok. –hallottuk a hangját egészen a kapu mögül. Kényelmesen, a helyzetet kiélvezve kimászott – Mi történt, gyerekek, mi volt ez a nagy szaladgálás? – kérdezte széles mosollyal. Volt valami a kezében, óvatosan letette a földre, majd leporolta a nadrágját.
–Most már menjünk – ismételte Hommer Zoli –mindjárt takarodó lesz...
–Várjatok, hoztam nektek valamit. – mondta Olaj, és felemelte az apró koponyát. A zseblámpa fényében egészen ördöginek látszott – Wladár néni!
Este megpróbáltunk szellemet idézni. Szétterpesztett ujjakkal, egymást érintve ültük körbe az asztalt. A koponyát letettük középre. Valaki az ábécét sorolta, de az asztal nem mozdult meg egyetlen betűnél sem, amíg rugdosni nem kezdtük. Próbáltunk valami értelmes üzenetet kialakítani, de nem sikerült. Wladár néni nem mutatkozott.
Reggel a takarításnál kisebb bonyodalmat okozott, hogy a csontokat az ágyneműtartóban felejtettük. A koponyát Csezó vitte haza, megpróbálta kifőzni, de az anyja rajtakapta és kidobatta vele a szemétbe. Így került Wladár néni a városba, 150 kilométerre a kastélytól, a kriptától, a családjától, és ma is kísérti az egykori úttörőket.
A két felnőtt közül az egyik, Gábor bácsi, a karmester. Ötven körüli, fáradt arcú, halk beszédű ember. Szárnykürtös az Olajbányász zenekarban. Ahogy a gyerekek nagyobbak lesznek, egyre nehezebben tudja összetartani őket, sokan elmaradoznak a próbákról, vagy nem gyakorolnak. Mindenféle más kezdi érdekelni őket. A karmester szomorú emiatt, de megértően tudomásul veszi, nem is tehet mást hiszen nincs hatalma a zenekar felett. Fia nemrégiben Svájcba disszidált egy nő miatt, majd hazajött, és így börtön fenyegeti, de erről senki nem tud. A másik felnőtt az úttörővezető, Császár István, vagy ahogy a gyerekek nevezik tétova mozgása miatt, Csosza. Madárcsontú, kissé görnyedt fiatalember, kémiát tanít az iskolában, és emellett minden lehetséges szervezőmunkában részt vesz. Ha nem lenne sokdioptriás szemüvege és jónéhány ősz hajszála, alig tudnánk megkülönböztetni diákjaitól. Jóindulatú ember, de néha kijön a sodrából, és vékony hangján kiabál. Emiatt, és állandó ügybuzgalma miatt az iskolában nem túl népszerű, de legtöbbször ő kiséri el a zenekart utazásain, ezért itt megszokta és szinte megkedvelte már mindenki.
Az első időkben meglehetősen sokat utaztunk, részint az utazások ígéretével tartották össze a zenekart. Minden nyáron elmentünk egy–két hétre táborozni valahová, vagy zenekari találkozókon vettünk részt. Ezek a kirándulások úttörőtáborokra emlékeztettek, a különbség az volt, hogy meghatározott időpontokban gyakorolni vagy szerepelni kellett, de cserébe sokkal nagyobb szabadság volt, mint ami egy ilyen táborban várható lenne. Részint a kevés felnőtt kísérő miatt volt így, részint azért, mert sokan más iskolába jártak, vagy már idősebbek voltak, ezért lehetetlen lett volna őket megrendszabályozni. A próbákon kötelező volt részt venni, de azon kívül lényegében mindenki azt csinált, amit akart. Például éjszaka megmártózni a zánkai úttörőtábor strandján, elkötött vizibiciklikkel tengeri csatát rendezni...
De ez az utazás más volt, mint a többi. Mindössze néhány napig tartott, egy késő őszi hétvégén, és hangszereket sem vittük magunkkal. Valószínűleg a kiránduláspénzek maradékát akarták így felhasználni, jutalomként tekintve az utat. A zenekar is jutalomnak vette, főleg miután kiderült, hogy nem kell hangszereket vinnie. A szállás valahol az Északi-Középhegység egy lerobbant kastélyában volt. A kastély a falun kívül egy dombon helyezkedett el, és a zenekartól eltekintve teljesen üres volt. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy tízágyas szobákban fogunk aludni, de ezt senki sem bánta. Kiderült viszont, hogy van egy négyágyas szoba is, de ebben nincs fűtés. Négyen vállaltuk, hogy itt fogunk aludni: Csezó, a tubás, trombitás barátja, Olaj, egy klarinétos, Erdei, valamint én, a kisdobos. Csezó már gimnáziumba járt, de a zenekar alapító tagja volt. Magas termete és mély hangja miatt szerették a tanárok, sok közösségi munkát végzett, és továbbra is benne volt az iskolai kórusban is. Jóban volt Csoszával, aki korábban az osztályfőnöke volt, és a gyerekek között is népszerű volt, mert gitárjával jó hangulatot tudott csinálni. Olaj gimnáziumi osztálytársa és barátja volt, valamint basszusgitározott Csezó rockzenekarában, a Hairy Guysban, amely a Hair egy betétdaláról kapta a nevét. Erdei szakmunkásképzőbe járt, de Csezóék próbálták megfűzni, hogy szálljon be a zenekarukba szaxofonosnak, ő így került ebbe a szobába. Én voltam köztük a legfiatalabb, még mindig általános iskolába jártam, de jóban voltam Csezóval, mert hasonló volt a zenei érdeklődésünk. Próbáltam tőle a gitározás alapjait ellesni, kevés sikerrel. Talán arra aspiráltam, hogy átvegyem szerepét az iskolában, mint tanárok és diákok által egyaránt kedvelt ügyeletes jófejgyerek. Szerettem volna bekerülni én is Csezó bandájába dobosnak, és talán be is vettek volna, ha lett volna valódi dobfelszerelésem, de csak egy kisdobom volt, úttörőzenekarba pont elég, de egy rockzenekarban még nem rúghattam labdába. Kárpótlásul bevettek társaságukba az ilyen kirándulásokon.
Ahogy elfoglaltuk a jéghideg szobát, Csezó rögtön rájött, hogy megfeledkezett valakiről. Nagy Imi gimnáziumi osztálytársuk volt, szintén benne volt a zenekarban, mint szaxofonos, és most is itt volt ezen a túrán, sőt csinos húgát is magával hozta. Csezó zenekarában gitározott is, így természetes lett volna, hogy helyettem ő költözzön be negyedikként, de olyan csendes gyerek volt, hogy eddig észre sem vették. Most próbáltak rábeszélni a cserére, de nem adtam fel megszerzett pozíciómat. Nagyimi nem nagyon erőltette a dolgot, ezért a mellettünk lévő tízágyas szobában maradt. Most, amikor ezt írom, egy beruházó banknál dolgozik építészként, akárcsak én.
Imi szobatársai jórészt szakmunkástanulók voltak, és ők is zenéltek az úttörőzenekaron kívül is, Csezóéknál keményebb stílusban. A banda vezetője Paszkál volt, autószerelőnek tanult, jóképű, kisportolt srác volt. Ugyanabba a lányba voltunk szerelmesek, ő némileg több reménnyel, mint én. Hivatalosan trombitás volt, de nagyon jól tudott gitározni. Szintén gitározott Pusi, aki hivatalosan klarinétos volt, de eszkábált magának egy elektromos gitárt is, akárcsak példaképe, Brian May. Rajtuk kívül itt voltak a Hommer testvérek, Attila az idősebb, nagy melák, jóindulatú gyerek, gimnáziumba járt (újságíró lett belőle) és öccse, Zoli, aki jóindulatúnak ugyan nem mondható, de mégis szeretetreméltó figura volt. Talán azért kedveltük, mert mindig kimondta, amit gondolt, amit mi csak szerettünk volna. Kis termetű, szőke fiú volt, szinte minden zenei érzék híján, de valahogy mégis megtanult trombitálni, sőt később Paszkálék rockzenekarának énekese, majd dobosa lett. A legnagyobb őrültségekre is képes volt, lángszórót csinált a Bak-spréből, és gátlás nélkül fűzte a csajokat, többek közt Paszkállal közös szerelmünket is. Itt volt még Móker, aki szintén autószerelőnek tanult Újszászon. Ő arról volt híres, hogy szerelmes volt, egy fuvolista lányba, aki tabunak számított, mert az igazgatónőnk lánya volt. Móker nem volt szép gyerek, nem volt okos, de az esélytelenek nyugalmával nem takargatta érzelmeit. Többször kidobatta magát Rita szüleivel, és egyszer az éj leple alatt a szembe levő házra felfestette: „Szeretlek Rita!” –a felirat harminc évvel később is ott díszelgett. Móker ma valószínűleg autót szerel, és jobban él valamennyiünknél.
Kipakoltuk zsákjainkat, és lementünk a kastély elé, hátha történik valami. A kis Hommer Nagyimi húgát fűzte, de legtöbben csak álldogáltunk ott a hidegben, amíg Csosza le nem jött, és kiadta a jelszót: Nézzünk szét a faluban! Engedelmesen elindultunk utána, kettesével, mint az óvodások. Hamarosan rájöttünk viszont, hogy szálláshelyünkön, a kastélyon kívül itt semmilyen látnivaló nincs. Fagyott földutakon poroszkáltunk, néhányan időnként lemaradtak, kocsmát keresve, de eredménytelenül. Kihalt volt a falu, talán a hideg elől húzódtak be az emberek házaikba. Jobb híján Csosza mindig az emelkedők felé vezetett bennünket, amíg jóformán ki nem értünk a faluból. A házak fogyni kezdtek, borospincék mellett haladtunk el. Hommer felfedezett közöttük egy kriptát, amit kopott vasajtó zárt le. Az ajtó felett, ott, ahol az üvegnek kellene lennie, lyuk tátongott, Kis Hommer felkapaszkodott és benézett a nyíláson.
–Egy kripta. Nem látok semmit, tök sötét van.
–Mit csinálsz, gyere le onnan azonnal! –kapta fel a fejét Csosza. –Ember esze megáll!
–Egy pillanat tanár úr...–felelte Zoli, egy darabig még bámult befelé a sötétbe, majd elengedte a kaput és utánunk szaladt. – Visszajövünk – szögezte le mindjárt.
Észre sem vettük, hogy közben kis temetőhöz értünk, ahonnan szép kilátás nyílott a falura és a kastélyra. Csosza lepődött meg a legjobban, hová hozott bennünket
–Nézzétek, milyen jópofa kis temető! Milyen régi! Nézzük csak, mi van ideírva...” Itt nyugszik Sántha Ignácné született Peigler Rozália, meghalt 1892 november 14.–én.” Na tessék!
– „A szende jó anya” – tette hozzá Hommer – nézze csak tanár úr, ide van írva...
Egy darabig bóklásztunk még a sírok között, a különös feliratokon szórakozva
–Sántha Vilma! De szép neve van!
–„Itt nyugszik Horváth Mihál, Meghalt sept 15én 1854–ben, iletének 66 évében. Siratja a bús özvegy”! Ez igen, a bús özvegy!
– Ezt figyeljétek, itt van Hübschl Antalnő, elhunyt 1901 ben! Nem Antalné, Antalnő!
– A te feleségednek is ilyen lesz: Zoltánnő! – Vicceskedett Olaj.
– A tiédnek meg Olajnő!
Groteszk látvány lehettünk, színes kabátokban vihorászva a sírok között. Sötétedni kezdett, visszafordultunk. Elmentünk a kripta mellett, de már senkit nem hozott lázba, csak Hommer Zoli csippentett a szemével. Az este a szokásos módon telt, szórakozás a lányokkal, takarodó után pedig összenyitottuk a szobánkat a Nagyimiékével, és vicceket kezdtünk mesélni. Paszkál gitározott, aztán Hommer Attila a falnak fordult, és lassan mindenki elhallgatott, már csak néhányan sutyorogtunk a sötétben.
–Holnap vissza kéne menni megnézni a kriptát! –súgta Hommer Zoli
–Teljesen meghülyültél? Be mernél menni? –mondta Olaj
–Nincs ott semmi, csak kövek meg kupák! –legyintett Csezó
–Ki jön velem? Holnap, vacsora után? –szegezte nekünk a kérdést Hommer
Persze másnap mind vele mentünk, akik akkor még ébren voltunk, a gimnazisták is. A sötét titok, amiről a többiek nem tudtak, nagyobb vonzerőt jelentett, mint maga a kripta. Sötétben az út sokkal hosszabbnak tűnt, és nehezítette a dolgot, hogy csak egy zseblámpánk volt, amit a legelöl lépkedő vitt. A többiek mögötte bukdácsoltak. Elcsigázottan, és a hideg széltől vacogva értünk oda. Legtöbbünk most már beérte volna a kripta látványával kívülről is. Még Hommer is fontolgatta a visszavonulás gondolatát.
–Túl magasan van. Ki tart nekem bakot? Lehet, hogy tényleg nincs bent semmi...
–Ha már idáig eljöttünk, akkor bemegyünk. –jelentette ki Olaj, majd szavainak nyomatékot adva, a vállainkra támaszkodva felmászott a kapura, átpréselődött a szűk nyíláson és már bent is volt. –Itt jegyzem meg, hogy Olaj ma állatorvosként dolgozik egy Nemzeti Parkban.
Hallgattunk, vártuk mi történik.
–Mit látsz, Olaj? Élsz még?
–Kurva sötét van itt. –mondta Olaj rövid hallgatás után. –Legalább a zseblámpát adjátok ide...
Olaj bátorságából erőt merítve, lassan mindannyian bemásztunk. Tipikusan az az eset volt, amikor előtted is másznak, és mögötted is nyomulnak már. Tucatból voltam nyolcadik, kétségtelenül. Odabent tényleg semmit nem lehetett látni, egymás vállába kapaszkodtunk. Észrevettem, hogy Hommer Zoli áll mellettem, szokatlanul hallgatagon, behúzott nyakkal figyelt. Csezó, aki kint maradt őrködni, most ördögien megzörgette a vaskaput.
–Hozzatok nekem egy koponyát! Halljátok?!
–Vigyázzatok, lépcső! –hallottuk Olaj hangját, valahonnan elölről.
–Nincs itt semmi, kifosztották...–tette hozzá csalódottan. Megkönnyebbülten siettünk utána.
Lent a kriptában siralmas látvány fogadott bennünket. A koporsók szanaszét voltak dobálva, fedél nélkül. A földön néhány lábszárcsont hevert, amit az élelmesebbek azonnal magukhoz vettek.
–Wladár Sándor, élt 1878-tól 1938-ig...Hű, ez nem is olyan régi...
–Ez a pici biztos egy kisgyerek lehetett–mutatott Hommer egy egészen apró koporsóra, majd meglepődött, amikor a feliratot elolvasta–Wladár Sándorné...figyelitek? 1953-ban halt meg...hú apám, de jó, hogy nincs itt!
–Ez meg mi lehet? –mutatott Olaj az egyik sarokban egymásra halmozott bádogdobozokra. Valójában ezek is koporsók voltak, oldalukon leheggesztve, apró nyílással ott, ahol az arcnak kell lennie. Felemelte a legkisebbet és megzörgette.
–Van benne valami–Valamennyien a kijárat felé mozdultunk, de közben megbabonázva figyeltük mit talált Olaj. Rázogatta, mint egy perselyt, a lyukon keresztül próbálta kiüríteni tartalmát.
Azt még láttam, hogy egy hosszú, fekete ruhadarab hull a földre, talán sál, vagy harisnya, aztán fejvesztve menekültem a többiek után. Kijutni nem volt olyan könnyű, mint befelé, egymást tuszkoltuk át a szűk nyíláson a sötétben.
–Mi van baszki, beszartatok? –hallottuk Csezó hangját kintről– Igyekezzetek, mert befagy a seggem...
Megnyugodva huppantam le mellé a földre, azzal sem törődve, hogy lehorzsolom a térdem. Hommer Zoli már ott állt mellette.
–Menjünk, ha mindenki itt van...
–Nyugi, Olaj még lent van.
–Jössz már Olaj? Életben vagy? – kiabáltam be a nyíláson. A hangom visszhangzott odabent.
–Persze hogy élek, barmok. –hallottuk a hangját egészen a kapu mögül. Kényelmesen, a helyzetet kiélvezve kimászott – Mi történt, gyerekek, mi volt ez a nagy szaladgálás? – kérdezte széles mosollyal. Volt valami a kezében, óvatosan letette a földre, majd leporolta a nadrágját.
–Most már menjünk – ismételte Hommer Zoli –mindjárt takarodó lesz...
–Várjatok, hoztam nektek valamit. – mondta Olaj, és felemelte az apró koponyát. A zseblámpa fényében egészen ördöginek látszott – Wladár néni!
Este megpróbáltunk szellemet idézni. Szétterpesztett ujjakkal, egymást érintve ültük körbe az asztalt. A koponyát letettük középre. Valaki az ábécét sorolta, de az asztal nem mozdult meg egyetlen betűnél sem, amíg rugdosni nem kezdtük. Próbáltunk valami értelmes üzenetet kialakítani, de nem sikerült. Wladár néni nem mutatkozott.
Reggel a takarításnál kisebb bonyodalmat okozott, hogy a csontokat az ágyneműtartóban felejtettük. A koponyát Csezó vitte haza, megpróbálta kifőzni, de az anyja rajtakapta és kidobatta vele a szemétbe. Így került Wladár néni a városba, 150 kilométerre a kastélytól, a kriptától, a családjától, és ma is kísérti az egykori úttörőket.
1997
Comments
Post a Comment