Sorban

Miután megnéztünk néhány albérletet, kikísértem anyámat a pályaudvarra. A vonat indulásáig még bõven volt idõ, ezért elhatároztam, hogy hosszas búcsúzkodás helyett inkább megyek és megveszem magamnak a jegyet elõre, hogy holnap ne kelljen sorbanállni. Jól okoskodtam, mindegyik pénztárnál kilométeres sor fogadott, pedig még csak csütörtök volt. Ráérõsen beálltam az egyikbe, és megpróbáltam kitalálni,vajon melyik halad majd jobban. 

Egy fiatal pár állt be mögém,a lány annyira hangosan beszélt, hogy kénytelen voltam kihallgatni õket, de észre sem vették. A fiú arányos testalkatú,de vékony és apró termetû volt, a vállamig sem érhetett. Öltözékérõl megállapíthatatlan volt társadalmi hovatartozása, épp úgy lehetett szabadnapos tõzsdeügynök, mint kõfaragó. Sötét garbót, ezüstcsatos övet, és fekete farmert viselt, egyedül a termetéhez aránytalanul nagy western csizma adott valami támpontot. A lány már könnyebb képlet volt. Ugyanolyan alacsony mint a fiú, de molett, hosszú szõke hajú, kerek arcú. Feszült rajta a szűk sötétkék farmer, mellei a bõ sárga sportpulóver alatt is túl nagynak tûntek. Fekete klumpája fölött kivillant fehér bokája. Itt most átadom neki a szót.

–Az igazság az, hogy az Attila engem annyira kihasznált, és ezt én tudtam mindig is, de én nagyon szerelmes voltam az Attilába, tudod? Egyszerûen nem akartam észrevenni, csak többször voltak vitáink ugye a pénz miatt, hogy elvett tizenötezer forintomat néha, meg nem adta haza a fizetést, vagy éppen a felét hozta haza, utána azt is elvitte. Elköltötte a szerencsejátékra, de errõl én nem tudtam. Az Éváékra meg jellemzõ, hogy ezt is csak utólag mondták el nekem, és hagyták volna, hogy leéljem így vele az életem. Mert nem igaz hogy az Attila engem otthagyott. Én csináltam úgy, hogy az Attila engem otthagyjon, mert elegem volt már ebbõl, õ azt akarta hogy menjek hozzá feleségül, de én meg tudtam, hogy ebbõl a kapcsolatból nekem ki kell szállnom, és úgy csináltam hogy otthagyjon.

A sor mintha egy helyben toporgott volna.

–Nem késed le a vonatot?–kérdezte a fiútól.

–Nem, utána hétkor van egy másik. Meg fél nyolckor is van.

–Szóval félóránként? Az elég jó. Szóval akkor csak hazamész, megpuszilod a gyereket és jössz vissza?

–Igen, holnap be kell mennem. –Megint végigmértem a fiút. Hihetetlennek tûnt, hogy gyereke legyen. Maga is gyereknek látszott.

–Tudod – folytatta a lány – én sokkal szívesebben vagyok vidéki. Utálok itt lakni, inkább lennék vidéki. A legrosszabb az, hogy mindig a rohadt villamosra ébredek fel. Ma is, képzeld el, a madarakra ébredek fel...

–A madarakra?–álmélkodott a fiú.–Itt?

–Igen, a madarakra! Képzeld el,hogy a madarak harcolnak egymással, és erre ébredek fel. Az a legrosszabb, ha éjszakás vagyok, és nem tudok aludni.

Egy darabig hallgattak, a sor mintha megindult volna.

–Tudod mit gondoltam? Hogyha ti elválnátok, szerintem a gyereket neked ítélhetnék simán! Miért is ne?Szerintem neked ítélnék, és az Ildi nem szólhatna egy szót sem.

–Akkor jössz szombaton?–kérdezte a fiú.

–Hát még nem tudom, hogy hogy lesz, ne vegyétek már meg még a jegyet. Olyan jó lenne ha egymás mellé lehetne venni.Vagy vegyétek már meg nekem is, azt lehetne?

–Persze, de tudnom kéne hogy jössz-e, mert ha megvesszük és nem jössz...

–Jól van. Tudod az a legrosszabb, hogy ebbõl áll az életem, melózok és alszom, melózok alszom. Nem járok sehová, nem csinálok semmit, nem nézek tévét, hanem hazaérek és egybõl dõlök az ágyba.Na jól van, néha olvasok.

Vajon együtt vannak, vagy csak fél órája ismerkedtek össze?

–A Szilvi néha átjön, de én nem megyek soha hozzájuk. Azt mondja mindig, hogy meg vagyok sértõdve, persze hogy meg vagyok. De én ezt soha nem fogom megmondani neki. Én örülök ha õ átjön, de én nem megyek hozzájuk, az biztos. Mert képzeld el, hogy ott vagyok náluk és megint tesz valami megjegyzést, hogy „na már megint a te humorod”. És utána hozza a levest. Csak én addigra már azt nem tudom megenni...

–Ne vedd annyira a szívedre!–karolta át a fiú.

–Persze, te is ezt mondod, csak tudod hogy milyen vagyok, és nem tudok megváltozni. Most is azért nem tudhatnak róla, hogy együtt megyünk. Mert egyszer azt a dolgot mondtam. És azt emlegeti folyton. Az ember egyszer mond valamit, hiába nem is emlékszik rá, és nem is gondolja úgy, de utána ezt vágják a fejéhez egész életében. Miért van ez, azt mondd meg?

Szerettem volna én is hallani a választ, de sajnos mennem kellett. Közben megkaptam a jegyemet, anyám vonata indult, és rohannom kellett, hogy még integetni tudjak. Szerencsém volt, még éppen odaértem. Néhány szót váltottunk és a szerelvény elindult.

–Felírod a telefonszámot? - kiabált ki az ablakból
–Milyen számot?
–Várj elmondom...

Futottam a sínek mellett, de már nem értettem, hogy mit mondott.