Hiányzók

Az óvodából minden délután kihajtottak bennünket levegőzni a szomszédos Marx Parkba. Ma Verseghy Parknak hívják, de akkor is itt állt Verseghy Ferenc, a szolnoki születésű polihisztor mellszobra. A parkban egy egészséges óvodás számára a következő teendők akadtak:

• Szaladgálás
• Bújócska a szobor körüli bokrokban (hunyó a Verseghy-szobor hűvös, fehér márvány talapzatánál)
• A díszmedence kőbékáinak vagzálása: ha az egyik béka száját befogod, a többiből nagyobb sugárban jön a víz. Jól szervezett csapatmunkával egyetlen békára lehet koncentrálni a nyomást, így a medencén túl gyanútlanul játszó óvodástárs is megcélozható
• Gyermekláncfűből gyermeklánc készítése (lányok)
• Gyermekláncfűvel graffiti készítése a Verseghy szobor talapzatára (fiúk)
• Lovaglás Laborcz Ferenc "Vonulók" c. fémszobrán, a park sarkán
• Ősszel vadgesztenye gyűjtögetés, a zsákmány elrejtése az öntözőcsapok ovális vaslemezzel fedett telepeibe
  
  valamint:
• Az akkor használatos, hordozható parki padok támlájáról való ugrálás a dús fűbe, közben repülőgépzajokat mímelve.

Természetesen mindegyik tevékenység tiltottnak minősült, de leginkább az utolsó, amely az óvónők intése szerint életveszélyes is volt. Lehetett ebben valami, a padok ugyanis könnyen borultak, elvileg előfordulhatott, hogy egy ügyetlen ugrás során beakadjon a láb a támlába, és a boruló pad az óvodás fején landonljon. Óvónőnk végső elrettentésként azzal fenyegetett bennünket, hogy ha valamelyikünk megsérülne, ő börtönbe kerülne, amit mi sem akarhatunk. Reális eshetőségnek tűnt, és mint ilyen, egyszer be is kellett, hogy következzen.

Öcsi vékony dongájú, hozzánk, középsősökhöz képest is apró termetű, szemüveges fiú volt.A nővére a nagycsoportba járt, és talán tőle hallottuk először a megszólítást, ami rajta ragadt. Egy napon a reggeli közben miután elhangzott a napos szájából "Egészségetekre!, majd kórusban a "Kőszőnjük széépen, vííszont kívánjuk!", tragikus hírt kaptunk. 

Kis társunk Öcsi meghalt, nem jön többet. A magas, szemüveges óvónő, Zsuzsa néni, a bejelentéskor nehezen találta a szavakat, majd elsírta magát és kirohant a teremből, magunkra hagyva bennünket a dadával. Soha nem láttuk sírni korábban. Ez a jelenet érthetetlen, és szinte megrázóbb volt a  hírnél is, amit talán fel sem fogtunk. Soha nem láttunk felnőttet sírni, én legalábbis nem, a sírás gyerek dolog volt. 

Pillanatok alatt összeraktuk, hogy mi történt. Tehát igaz, bekövetkezett, amit hittünk is, meg nem is, amitől rettegtünk, mégis minden nap, a tiltás ellenére játszottunk a sorssal. Felmásztunk az ingatag pad támláára, és behunyt szemmel zuhantunk, arccal a puha, meleg fűbe, néhány napja még Öcsivel együtt. 

De a sors nem kegyelmezett, a pad felborult, és Öcsi meghalt, Zsuzsa néninek pedig börtönbe kell mennie. Borzalmas lelkiismeret furdalást éreztünk, elsősorban Zsuzsa néni, másodsorban Öcsi miatt. Azt felfogtuk, hogy a legrosszabb, ami történhet velünk, az, hogy meghalunk, azt pedig senki nem szeretett volna. Akkor valakinek börtönbe kell mennie. 

Hamarosan új óvónőt kapott a csoport, Zsuzsa néni távozását Ella néni jelentette be, kommentár nélkül, de természetesen tudtuk okát, csak azt nem, hogy mennyi ideig lesz távol.

Mondanom sem kell, többet nem mentünk a rozoga padok közelébe, hiába mállott róluk hívogatóan a sárga  lakk, amit puszta kézzel is le lehetett kaparni, a natúr fáig. Szép lassan elrohadtak, majd el is tűntek az ilyen padok a parkokból, a hetvenes évekkel együtt. Megrohadtak gesztenyéink a locsolócsapok telepeiben, a zöld graffitik is kifakultak Verseghy szobrán, és télire a víz is eltűnt a díszmedencékből, hátrahagyva a fagyoskodó kőbékákat. Én pedig felnőttem, csak Öcsi és a szomorú óvónő emléke maradt velem. Rég elkerültem a városból, de ha Szolnokon járva arra sétáltam, évente egyszer, eszembe jutott az a vacak, ingatag, funkciótlan pad, és Öcsi balesete: Borzaszó, hogy engedhették ezt meg? Ezért valaki ma is börtönbe kerülne,  de nem a szerencsétlen óvónő, mit tehetett ő erről?

Már felnőttként, akkor már idős anyámmal óvodástársaimról beszélgettünk.Vajon mi lett velük, hogyan alakult az életük? Néhányuk sorsát követtem, Ágival általánosban, Ildivel és Szabival gimiben osztálytársak lettünk, Angélával együtt vívtunk, majd barátom, Peti felesége lett. A kis Renivel rövid ideig még jártam is gimnazista koromban. Ősz Árpiék a szemben levő házban laknak Szolnokok. Nővére, Emese gyakran megfordult az ovinkban, majd a sors úgy hozta, hogy ötven évvel később apám gondozója lett. 

De engem azok érdekeltek, akik eltűntek. Első szerelmem, Kiss Viki, hosszú szőke hajával, vagy Mádi, a barna bőrű, göndör fiúcska, akit Boney-M gyereknek csúfoltunk, és persze eszembe jutott kis halottunk, Öcsi.

"Emlékszel a kis Öcsire? Neki mi volt az igazi neve? - Kérdeztem anyámat.

"Milyen Öcsire, segíts?"
"Tudod,a kisfiú, akire ráesett a pad, és meghalt."

"Ugyan már, miről beszélsz?! Semmi ilyesmire nem emlékszem"

"Kell, hogy emlékezz, ez egy nagy botrány volt akkor"

"Hagyd már, semmi ilyesmi  nem volt, arról tudnék. Kevered, vagy csak kitaláltad."- válaszolta anyám, szokatlanul zavarban.

"Anya, ilyesmit nem talál ki az ember. Az óvónőt meg is hurcolták a baleset miatt, ha jól tudom, börtönbe is került. Tudod, a Zsuzsa néni, aki a faludból származott, az a magas, szemüveges nő, na megvan??"

Anyám hallgatott.

"Igen, megvan. Akkor ment el szülni, amikor nagycsoportba mentetek. Az Öcsi pedig...a nevére nem emlékszem, de rá igen. Kicsi volt, és szemüveges, talán azért hívták Öcsinek."

"Na ugye, hogy nem beszélek hülyeségeket! A padokról ugráltunk, ami felborult, beütötte a fejét, és meghalt! Nem létezik, hogy erre nem emlékszel!"

"Persze, hogy emlékszem."– sóhajtott anyám – "Nem volt semmilyen baleset, annak a kisfiúnak rákja volt. Nem sokáig volt veletek, pici korától beteg volt, és sokat hiányzott, nem is tudom, hogy jutott eszedbe"

Hosszú évek elteltek azóta, de még most is ott ülök, döbbent arccal. Hogy lehet, hogy én ezt nem tudtam? Miért nem mondták el? Vagy elmondták, de nem fogtam fel? Vagy felfogtam, de ezt a baromságot a felborult padról, ami majd ötven évig nyugtalanított, könnyebb volt megemészteni? Könnyebb volt börtönről, balesetről fantáziálni, mint mégegyszer felmászni a padra, és szembenézni a halállal?
Könnyebb volt kirohanni zokogva, mint a döbbent óvodások szemébe nézni, és megmagyarázni, mi történt a társukkal? Aztán kilenc hónapig rettegni, hogy egészséges lesz-e a pici. A szülői értekezleten sajnálkozva kitárgyalni, aztán félrenézni, és felsóhajtani, hál istennek, az enyém legalább egészséges, na, gyere, ne vacakolj, húzzad már a cipődet. 

Nemcsak a nevét, de még a halálát is elvették Öcsitől, aki épp annyi idős lenne, mint én, lenne rendes neve, családja, sorsa, ha lett volna neki élete. Vagy volt neki így is? 

Kellett, hogy legyen, hiszen most is velem van, ilyen napokon, mint ez. Mégiscsak rajzolt a szoborra fűvel, elrejtette a gesztenyéjét, és tényleg leugrott velünk néhányszor arról a rohadt padról.