Deja Vu

Limo rolleren suhanok az Eduardgassén a Schoppenhauerstrasse felé. Egy pillanatig úgy érzem, minden bajt, bánatot magam mögött hagyok. Könnyedén ugratok egyet, Berki Peti jut eszembe.
Miért most? Miért ő? Miért itt? Erre nincs magyarázat. Egy érzés hatalmába kerít, amit átéltem már egyszer, talán éppen vele.

Ki (volt) Berki Peti? Az első barátom, legalábbis az iskolában, amit úgy mondtunk "a legjobb barát". Magamforma, "nagydarab", mackószerű, nagy barna szemű fiú. A szüleink szimpatizáltak egymással, ezért szerették volna, ha mi is barátok leszünk. Idővel azok is lettünk. Bár én kezdetben Vovához, az okostojás orosz fiúhoz sodródtam - mi ketten voltunk az osztály krémje, mert már az első osztály előtt tudtunk írni olvasni - de a szüleim ezt nem nézték jó szemmel. Vova különc volt, és ők szerették volna, ha én a fősodorhoz tartozom. Peti akkoriban fősodor volt: vizipólózott, jó dumája volt, erős volt, sima modorú. Tekintélye volt a fiúknál, tetszett a lányoknak, szerették a tanárok. Emellett nem túlzottan okos, de kedves fiú volt. Külsőleg hasonlítottunk egymásra, ideális jelölt legjobb barátnak. Ez a titulus nem csak amolyan elméleti és egyoldalú volt, mint manapság, hanem az érintettek meg is beszélték, hogy mostantól ők legjobb barátok lesznek, mi is így tettünk.

Akkor még nem tudtam, hogy legjobb barátok között sem árt a hasonló családi háttér, anyagi körülmények, de Petinél ez is adott volt. Elsőben a Május 1. (ma Mária) utcába költöztünk egy társasházba, ők két utcával arrébb, az Úttörő (ma Konstantin) utcában laktak egy hasonló ház hasonló lakásában.

Peti apukája, Feri bácsi, halk szavú, szelíd, nagy darab ember volt, vizes mérnök. Külsőre az ő szerepét Szilágyi Tiborra osztanám, Szilágyi izgágasága nélkül. Tudtam, hogy cukorbeteg. Egyszer a sötétzöld, bonanzának nevezett bútorral berendezett szép konyhájukban ültünk, amikor Peti jelentőségteljesen elővette egy fiókból apja inzulinos fecskendőjét, komoly műszernek tűnt. Nem tudtam, a cukorbetegség mennyire súlyos, de azt megértettem, hogy Peti félt édesapja korai halálától. Feri bácsi egyszer elvitt bennünket motorcsónakkal Tiszavárkonyba, ami nagyon imponált nekem. Kiderült, hogy az otthon visszahúzódó, csendes ember tiszteletet parancsoló férfi is tud lenni, igazi legény a gáton. Petiék garázsában állt egy motorbicikl is, de apját sohasem láttam motoron, és megengedte, hogy a sisakjával játsszunk.

Peti édesanyja, Kati néni, magas, vékony, szomorú szemű asszony volt, pedagógus. Sokat aggódott Petiért, amikor felső tagozatban nem ment neki a tanulás, kezdett elkutyulni, és nyilvánvalóvá vált, hogy szüleitől eltérően nem az értelmiségi pályát választ majd. 

Szerettem náluk lenni, szép volt a lakásuk és a kilátás az erkélyükről. Petinél időnként felbukkantak elveszettnek hitt játékaim. Ilyenkor váltig állította, hogy ezek mindig is az övé voltak. Nyilvánvalóvá vált, hogy Peti lop, de apró dolgokról volt szó, nem volt érdemes emiatt kockára tenni a barátságot. Különben is: én is loptam. Ha nem is tőle, vagy a társaimtól, hanem felnőttektől. Apróságokat, olyan kincseket, amikről feltételezhető volt, hogy nekik semmit sem számítanak. Bátyámmal túl nagy volt a korkülönbség köztünk ahhoz, hogy együtt bandázzunk. Peti viszont egyke volt, ezért egy időben minden szabadidőnket együtt töltöttük. Bár gyerekes vitáink néha verekedésig fajultak, de kenyértörésre nem került sor. Adott volt, hogy együtt vagyunk, mint a testvérek.

Zenei tagozatra jártunk, az első osztály után hangszertanulásba kezdtünk. Peti a trombitát választotta, én doboltam. Nem emlékszem, hogyan lettem dobos, gyanús, hogy ahogy mindent, egészen az egyetemi felvételiig, ezt is anyám választotta számomra. Szerettem a dobolást, és tanáromat, Jutka nénit, de mégis, irigyeltem a trombitásokat. Berki Peti, Lipták Laci, és a nagyobb fiúk, Balogh Atti, Cseh Zoli, trombitások voltak. A trombita komoly, férfias hangszer, nem is mindenki alkalmas trombitásnak, ők azok voltak. Egy fiú brancs, szemben a magányos dobosokkal. Később úttörő zenekar alakult, együtt játszottunk. Ők balra elöl, egy brancsban, a gyönyörű, arany és ezüst színű hangszerekkel, én hátul, egyedül, a vacak is piros Amati kisdobbal. Később egy cintányéros lánnyal és egy nagydobos fiúval ritmus-szekcióvá egészültünk ki, de az ütősök magányos farkasok, a trombitások igazi banda. 

Hamarosan sportolni is kezdtünk.Peti az úszás után vizilabdára váltott  én vívtam. Bátyámat követtem ebben a sportban, de vele ellentétben se kitartásom, se tehetségem nem volt hozzá, ráadásul a csapat is kikopott mellőlem, úgyhogy hamar lemorzsolódtam. A pólósok más tészta, ők a medencén kívül is pólósok, igazi brancs, akár a trombitások. Peti trombitás volt ÉS pólós. 

Volt, hogy együtt vakációztunk. Az úttörőzenekar nyáron Királyréten táborozott, és mivel nekünk a közelben, Börzsönyligeten volt egy kis faházunk, pár nappal előbb odautaztunk, és a szüleim kezdeményezésére Petit is magunkkal vittük. Jó kis kalandok voltak, együtt csattogtunk gumicsizmában a patakban, és közben kitárgyaltuk tanárainkat, osztálytársainkat, a zenekart, és legfőképpen a lányokat,  ilyen nagy fiúk voltunk...A kisvasúttal kirándultunk, és a királyréti végállomáson rájött Petire a szükség. Mosdót nem találtunk, és miután Peti eltűnt pár percre, azzal a hírrel tért vissza, hogy az állomásfőnök ablaka alá csinált. Anyám megszidta ezért, de nekem ez hatalmas mókának tűnt, a nyári szünet után iskolaszerte zengtük a dicsőségét.

Egy másik alkalommal a téli szüntben  Mátraszentimrére utaztunk, a Megyei Tanács üdülőjébe és Petit is magunkkal vittük. Az autóban, amíg a szüleim egymással beszélgettek, egész úton a "nőkről" pusmogtunk, időnként nagyokat nyerítettünk. Szüleim elégedetten konstatálták, hogy jól elvannak a gyerekek. Petinek megvallottam, hogy az úttörőzenekarban egy fuvolás lány, Petra tetszik nekem, aki egyel felettünk járt, ezért teljesen elérhetetlennek számított, hogy komolyan vegyen. Peti épp osztálytársunkba, Telek Ágiba volt szerelmes, de már Ági is nagyobb fiúk után nézett, nemhogy Petra. Azért jó volt a lányokról beszélni, mindketten alaposan kiszíneztük a velük való kapcsolatunkat. Messziről jött ember azt mond, amit akar, így mire Mátraszentimrére értünk én már Petrával jártam, és Peti nemkülönben Ágival. Már csak a folytatást kellett megbeszélnünk, de erre kiváló lehetőséget ígért a hosszú hétvége. Bekanyaodtunk Szentimrén az üdülő utcájába, apám lelassított a jeges úton a Skodával, és ahogy bámészkodtunk ki a havas tájba, egyszercsak Peti felkiáltott. "Odanézz! Ott a Petra!!" 

Ez teljesen valószínűtlen lehetőség volt, de igaz. Autónk a havas lejtőn küszködött, Peti letekerte az ablakot, és szélesen gesztikulálva mutogatott és kiabált egy családi ház előtt álló társaság felé: Köztük éppen az én Petrám integetetett síruhában, széles mosollyal. Ebből nehéz volt jól kijönni, azt hittem, elsüllyedek a Skoda gumiszőnyege alá. Végül kiderült, hogy ők épp hazafelé készülődtek a telelésből, ezért szerencsére vagy sajnos nem került rá sor, hogy a sztorimat ütköztessük a valósággal.

Az üdülő közelében, egy Susogó nevű "villában" kaptunk szállást, ami valójában egy nyaraló felső szintje volt, ahol szüleimmel és Petivel egy közös szobában aludtunk. Innen pár perc séta volt az erdő, ahol anyám síelni tanított bennünket egy kisebb dombon. Mondanom sem kell, Petinek jobban ment, mint nekem. 

A felső tagozatra kicsit megkopott a cimboraság, én sokkal inkább Lipták Lacival barátkoztam, akivel közös szenvedélyünkké vált a rajzolás. Rajzolás rajzrórán, Tóth Lajos tanár úrral, rajzolás a napköziben, és rajzolás az órán. Képregényeket alkottunk, amelyeknek inkább én voltam az értelmi szerzője, és inkább Laci a megvalósítója. Képzeletbeli zenekart alakítottunk, és ebbe Petit is belerajzoltuk, de ő a kreatív folyamatban nem vett részt, így a barátságunk is lassanként elhalványult. Az általános iskola után eltávolodtam a fiúktól, a gimnáziumban új barátokat kerestem. De volt már egy igazi barátnőm is, Jutka, a szomszéd kislány, ezért fiú barátoknak nem is éreztem nagy szükségét, beszippantott a barátnő-biznisz. Szigorúan véve többet nem is volt "legjobb barátom", de barátaim is csak átmenetileg, ehelyett váltott "legjobb barátnőkkel" eveztem tovább az életen.

Peti sorsát még követtem egy darabig szüleinket keresztül, akik közeli ismerősök maradtak. Kereskedelmi szakközépbe ment, de nehezen boldogult,  nem volt a matek az erőssége. Végül a vendéglátós szakmában kötött ki, ami igazán neki való volt. Szeretett jókat enni,  főzni, a felső tagozatban kicsit meg is hízott. 
Édesapjával horgásztak, gyakran nagy lakomákat tartottak. Egyszer karácsonykor hatalmas élő  busával állított be hozzánk, anyám teljesen kétségbeesett, és néhány órán belül túladott a jószágon. Nemrég volt alkalmam beszélgetni felső tagozatos matek tanárunkkal, Szügyi Csongorral, aki azt állította, hogy emlékszik az osztályunkra "ahova azok a jó nagy ló.. gyerekek jártak". Ezek lettünk mi, a két kis barna mackó.

Kezdő egyetemista voltam, amikor hallottam, hogy feleségül vette egykori óvodástársamat, Angélát, és hamarosan egy kislányuk született, Adél. Becsapva éreztem magam: Én mindig jó gyerek voltam, tanultam, hajtottam, és sehova sem jutottam, míg életművész barátomnak, aki úgy tűnt, csak hagyta, hogy történjenek vele a dolgok, már szakmája és családja van. Mit tagadjam, irigyeltem tőle ezt a kis családot: nekem fogalmam sem volt még mihez kezdjek az életemmel, első barátom pedig úgy tűnt, már révbe ért. Így lett Petiből megint példakép: a trombitás, vizipólós, jól fésült úttörőből megbecsült szakács és ifjú családapa. 

Ettem a főztjéből az egykori Híd Bisztróban, és családi ismerőseimtől hallottam, hogy kedves, nagydarab, joviális ember lett belőle, amilyen az édesapja volt. Néhány éve, egy osztálytalálkozón kaptam a hírt, hogy Peti meghalt. A szíve vitte el, éppen diákokat tanított főzni, amikor rosszul lett, és nem tudták újraéleszteni. Nagyon megrázott a hír, pedig évtizedek óta nem találkoztunk. A gyerekkorom egy fontos része halt vele meg. Az a néhány év, amikor barátok voltuk, egész máshogy fest most, hogy Peti halott. Édesapja korábban, nem sokkal később pedig édesanyja, Kati néni is meghalt. Az egész család meghalt, mintha nem is lettek volna, még szerencse, hogy van egy unokájuk. Na és itt vagyok persze én, aki egyelőre még élek, és emlékszem rájuk.

De miért jutottak most eszembe, a rolleren suhanva, a Schoppenhauergassén?

Nem volt még iPhone, tablet, xbox, Nintendo, egy ötödikes fiú legnagyobb álma egy kempingbicikli volt.  Ilyennel tekert Elliot az E.T.-ben, ilyen volt a BMX banditáknak. Olyan, mint a Berki Petié, menő, sárga lengyel járgány, Wigri-3. A szüleim simán megengedhették volna maguknak, de pedagógiai célzattal a bringa árának felét, azaz 2000 Foritot nekem kellett finanszíroznom a zsebpénzemből. Amikor meglett az összeg, azonnal rohantam a Baross utcai vasipari boltba. Kiválasztottam a szovjet ipar gépzsír szagú büszkeségét, a kék KAMA-4-es kemping kerékpárt, amely méltó párja lett Peti sárga Wigri-3-ának. Ettől fogva kommandóban szeltük a Május 1., az Úttörő, a közbeeső, és környékbeli utcákat, különféle elképzelt küldetések ügyében nyargalva hol rendőrként, hol gengszterként vagy cowboyként és nagyokat ugrattunk a valós vagy elképzelt akadályok felett.

Na ez az, az ugratás! Pont így ugrattam át a Lime rollerrel a semmit a Schoppenhauergassén, 52 évesen, ahogy ötödikben, Petivel az Úttörő utcában! És pont ez az érzés, a száguldás gondtalansága, amit akkor éreztem először. Hogy nem számít, amikor így suhanok semmi, ami volt, vagy ami lesz, csak a kettő közti lebegés boldogsága.