A vendég

Szomszédolás

Nem tudom, él-e még ez a szokás, hogy párok, családok a barátaikat rendszeresen meglátogatják, de a szüleim gyakran jártak vendégségbe. Előfordult, hogy ilyenkor engem is magukkal vittek, ami akkor természetesnek tűnt, de visszatekintve kicsit furcsa. Mi szükség van a kiskamasz, nyolc-tizenként éves gyerekre amikor a barátaiddal akarsz kötetlenül találkozni, és egy kicsit elengedni magad? 

A magyarázat az lehet, hogy akkori viszonyok között késői gyerek voltam, anyám 33 évesen szült. Valószínű, hogy amíg kicsi voltam, nem tudtak hova tenni, jobb híján vittek magukkal, aztán már nekem is kedvem lett velük tartani. Hét évvel idősebb bátyámmal nem volt ilyen gond, már gimnazistaként tanult, sportolt, vagy a haverjaival lógott. Hogy nekik nyűg voltam-e, vagy nem, ezt nem tudhatom, mindenesetre számomra izgalmasak voltak ezek a kirándulások az idegen, majd ismerőssé váló lakásokba, ahol az otthoninál is kevesebb kontroll alatt voltam.

Mária néniéknél, a József Attilán

Apámnak a "szomszédolás" élete végéig kedvelt szokása volt. Nehezen tudott otthon megülni a fenekén, nem voltak hobbijai a beszélgetésen kívül, anyámat pedig a közéleti témák kevésbé érdekelték, ezért valamilyen ürüggyel  minden lakóhelye közelében talált magának beszélgetőtársat vagy közönséget. A szomszédolás Ságvári körúti első lakásukban vette kezdetét, majd onnan elköltözésük után a József Attila lakótelepen is folytatódott, amiről már közvetlen tapasztalataim is voltak. Időnként felpattant azzal, hogy "Átmegyek a Palához!", és ha anyámnak más dolga volt éppen, nem sokkal később Palatinus István újságíró konyhájában hallgattam, ahogy megfejtik az aktuális nemzetközi helyzetet. "Lemegyek a Krisztihez!" (Pedikűr a szomszéd házban, Kriszti néni más vendégeitől hallott történetek közös továbbgondolása). 

Paronai Józsi bácsi és Mária néni, egy kedves és egyszerű idős házaspár, közvetlen szomszédaink voltak a József Attila út 29.-ben. Fogalmam sincs, apámat mi vezette hozzájuk, hacsak az nem, hogy nem volt gyerekük, ezért örömmel vették, ha én is vele tartok. Egy idő után már egyedül szomszédoltam náluk, vagy ha a szüleimnek máshol volt dolguk, átvittek hozzájuk megőrzésre. Józsi bácsiék lakása a miénk tökéletes mása volt, de egész más berendezéssel, és több érdekességet is rejtett. Amit mi előszobának használtunk, náluk társalgóként funkcionált, melyben díszhelyen hatalmas, amerikai színes tévé állt, tetején csipketerítővel, amely a lakásukban visszatérő dekor elem volt. A bácsi keveset beszélt, viszont gyakran néztünk együtt tévét. Különösen kedvelte a háborús témájú filmeket, például a Tavasz tizenhét pillanata című szovjet sorozatot, vagy egy magyar filmet, amelyben Mécs Károly Horthysta katonatisztet alakított, azóta is keresem. Délután a kisszobában szunyókált, ide is vele tartottam, és angol nyelvű National Geographic gyűjteményét böngésztem, amit rokonai küldtek Amerikából. Emellett Ludas Matyi előfizető is volt, és mivel hétéves koromig laktunk ott, nyugodtan mondhatom, hogy az általános iskolát már úgy kezdtem, hogy rendszeres olvasója voltam a "Hátha valaki nem ismeri" c. viccrovatnak, Peterdi Pál történeteinek, és Balázs-Piri Balázs karikatúráinak. Mária néni eközben folyamatosan gondoskodott a vércukrom szinten tartásáról málnaszörppel, frissen sült rétessel, buktával. "Fogyasszál, Andriskám!", de a kisasztalon mindig állt egy kristály tál tele savanyúcukorral, fruttival, és karamellával. 

Mária néniéket elköltözésünk után is rendszeresen látogattuk, névnapjukon vagy más ünnepek idején szüleimmel, vagy húsvétkor locsolkodó társaimmal, aztán kiüresedtek ezek a találkozások, mert egyre kevésbé volt miről beszélgetnünk. 

Lajos bácsiéknál, Ságvári körút

A szomszédolás egy lakással előbb, Lajos bácsiéknál kezdődött. Dr. Tóth Lajos és családja a Ságvári körút 17.-ben voltak szomszédaink, ahol szüleim első közös lakása volt a Földszint 1. ben. Három éves voltam, amikor elköltöztünk onnan, ezért magára a szomszédolásra nem emlékszem, de Lajos bácsi haláláig közeli barátok maradtak,  ezért később is gyakran jártunk hozzájuk vendégségbe.

Lajos bácsiék a klasszikus patriarchális családmodellt testesítették meg. A családfő általában kedvenc foteljében ült, házi köntöse alatt ingben, nyakkendőben, szövetnadrágban,  papucsban, miközben felesége, Ildikó néni valamelyik bútornak dőlve vagy egyenesen állva  némán leste kívánságát, és mosolyogva szolgálta a vendégeket, azaz szüleimet. Gyermekeik, a gimnazista Timi, és az orvostanhallgató Lalika, ha otthon voltak, derűsen hallgatták édesapjuk és apám társalgását. Ha kérdezték őket, illedelmesen válaszoltak. Anyám próbálta oldani a helyzetet azzal, hogy párhuzamos beszélgetéseket kezdeményezzen, tartós siker nélkül. 

Mindeközben rám ügyet sem vetettek, ez volt a vendégségek visszatérő, és legélvezetesebb része. Érkezésünkkor a házigazdák üdvözöltek, konstatálták, hogy mennyit nőttem, majd szüleim segítségével gondoskodtak róla, hogy valamivel elfoglaljam magamat. Részemről az elfoglaltság leggyakrabban az idegen lakás feltérképezésével kezdődött. Ez Lajos bácsiéknál azért is érdekes volt, mert korábban a szomszédos, hajszálra ugyanilyen alaprajzú lakásban laktunk és erről voltak homályos, de kellemes csecsemőkori emlékeim. Azóta is szeretem az ötvenes évek sztálinbarokk házainak zsúfolt, zegzugos, sok kis helyiségből álló alaprajzait, leginkább talán egy ilyen lakásban érezném otthonosan magam. 

A nagyszoba sarkábanVideoton Hi-Fi torony állt, az erre a célra készült fekete állványon, melynek alsó rekeszében számos lemez sorakozott. Nekünk akkor még rendes lemezjátszónk sem volt, kazettás magnónk pedig később sem, így ez nagy vonzerőt jelentett számomra. Érkezésünk után hamar a torony elé telepedtem, ahol Timi feltette nekem a kiválasztott lemezeket, amiket fejhallgatón hallgattam és közben gyönyörrel bámultam a mechanikus számlálót és az erősítő billegő mutatóit. Akkoriban jelent meg az István a király zenéje dupla lemezen, de az Illés 1981-es koncertjének felvételét is itt hallottam először, innen táplálkozott rajongásom az Illés és az újra aktivizálódó Fonográf iránt.

Egy szilveszter éjszakát is ott töltöttünk, az elsőt, ahol éjfél után is ébren maradhattam, talán az elsőt, amit bátyám a családtól külön töltött. Míg a felnőttek a nappaliban "buliztak", én a kis szobában egyedül néztem a tévé szilveszteri műsorát, amely azóta is kedvenc szilveszteri időtöltésem. (Értsd: az 1984-es szilveszteri műsor megtekintése.)

A vendégségek Lajos bácsi halála után rövidesen abbamaradtak. Úgy tűnt, a barátság elsősorban a családfőhöz kötődött. Pedig érdekes lett volna a folytatás is, mert a gyász után a hallgatag Ildikó néni szakított a partiarchális hagyománnyal: fiatalosabbra cserélte ruhatárát, és még vezetni is megtanult férje addig a garázsban pihenő bogárhátú Volkswagenjével. Lajos bácsi szerepét az időközben főorvossá cseperedett Lalika, Ildikó néniét Timi örökölte, aki hamarosan elköltözött, neheztelt édesanyjára, amiért az szeretett édesapjuk halála után – mit szépítsük  – valósággal kivirágzott. 

Sári néniéknél, Vosztok út

Sári néni anyám kolleganője volt a gimnáziumban, ahol testnevelést tanított, barátnője pedig orosz nyelvet. Hosszú, fekete hajú, életvidám, teltkarcsú nő volt. A Vosztok úti lakótelepen laktak, a hatvanas években épült, másfél szobás lakásban. Férje, Zoli bácsi mokány, tüskehajú, halszemű, hallgatag férfi volt, gyerekük nem volt. A vendégségek alkalmával Sári néni vitte a szót, mellette Zoli bácsinak nem nagyon volt lehetősége a bővebb megnyilvánulásra, többnyire a sarokban ült, és pipázgatva hallgatta felesége műsorát  Szerettem a pipa illatát, apámat láncdohányos korszakában próbáltam áttéríteni, de kevés sikerrel jártam. A készleteit örökölve magam is megpróbálkoztam az önpusztításnak ezzel a formájával, de émelygésen és büdös szájon kívül más élményem nem származott belőle. Ez alighanem egy olyan tevékenység, amit jobb messziről szagolni, mint aktívan művelni. 

A legnagyobb attrakció vendéglátóinknál egy termetes élő nyúl volt, ami szabadon járt-kelt a lakásban, ahol minden rágható felület, tárgy és vezeték viselte foga nyomát. A vendégségeket többnyire a felnőttektől elvonulva, a kisszobában töltöttem a nyúl társaságában, ahol Singer varrógép, tengeri kagylók, kövek, és különböző, ismeretlen rendeltetésű népművészeti tárgyak izgatták a fantáziámat.

Sári nénit különösen szerettem azért, mert olyan szavakat is megengedett magának, amelyeket a szüleim sosem vettek volna a szájukra. Egyszer meglátogattak bennünket a Börzsönyben, ahol anyám éveken át tartó eposzi küzdelmet folytatott a nagyra nőtt aljnövényzettel, azidőtájt épp egy kaszával.

"Oda nézz, Zoli, milyen fasza kaszája van a Katinak!" – kiáltott Sári néni lelkesen –"Imádom nézni, ahogy a parasztok kefélnek a mezőn...jajj, mit mondtam! Kaszálnak! Ahogy kaszálnak!" – zengett az erdő a kacagásától, ahogy mulatott a saját elszólásán.

Sok évvel később, anyám búcsúztatásán találkoztam velük újra. Hajlott, madárcsontú néni lett az élettel teli, bővérű asszonyból, csak a hosszú, festett fekete haj volt a régi. Zoli bácsi azonban cseppet sem változott, ugyanaz a sztoikus arc, és kiismerhetetlen halszemek. Úgy látszik, a pipafüst és a kevés beszéd jól konzerválja az arcvonásokat.

Börzsönyi bungallómban jelentős készleteim vannak Zoli bácsi kedvencéből, a Borkum Riff márka Cavendish nevű pipadohányábl, amelynek illata Whiskey és csokoládé keveréke. Ha valakinek van kedve elszívni, szívesen látom!

Feri bácsiéknál, Tiszaföldváron

Dr. Király Ferenc országgyűlési képviselő, szülész és nőgyógyász segítette világra bátyámat 1965-ben, a tiszaföldvári kórházban. Akkori viszonyok között is szokatlan lehetett egy megyeszékhelyről a vidéki kisvárosba menni szülni, de anyám csak Feri bácsiban bízott. Az, hogy hét évvel később én Szolnokon születtem, Dr Rábik Jenő segítségével, a késői szülés körüli komplikációk miatt szükségessé vált császármetszés az oka. A barátság mégis megmaradt köztük, és ennek köszönhetően gyakori vendég lehettem tiszaföldvári nagy családi házukban. Vacsoravendégként itt értek az első konfliktusok szüleimmel notórius hús-nemevésem miatt. Anyám teóriája szerint ez az akkortájt még kevésbé divatos hóbortom onnan eredhetett, hogy bölcsőde helyett egy erre szakosodott nénihez, Marika nénihez hordtak, aki hajlamos volt megtömni a nem megfelelő étvágyú delikvenst. Én erre nem emlékszem, mindenesetre felvágottakon kívül, amiket inkább ismeretlen eredetű vajaskenyér alkatrészekként tartottam számon, tudottan húsból készült ételeket nem ettem, és nem szívesen eszem a mai napig sem. Szüleim ezt kelletlenül elfogadták, és nagyanyáméknál az öt fogásos, hagyományosan csirke alapú családi ebédeket üres levessel, köretekkel, szaftos nokedlivel és süteményekkel bekkeltem ki.

"Könyörgöm, ne hozz bennünket kellemetlen helyzetbe, csak egy kis pörkölt, semmi bajod nem lesz tőle!" – kérlelt anyám ilyenkor. De én hajthatatlan voltam, húst vendégségben sem ettem. Később ez ügyben is feladtam elveimet, amikor már Pesten, egyetemistaként saját jogon is vendégségbe keveredtem, és meguntam a húsevés témájával kezdeni az ismerkedést barátok, barátnők, tanárok, kollégák családjával.

A háziak közül a legérdekesebb Batu nevű boxer volt, mely a bejárat mellett elhelyezett nagy kosárban volt rezidens. Volt két nagy lányuk: az idősebb, Judit ritkábban volt otthon, és ilyenkor is inkább a szülői társaság részét képezte, a kisebb, Zsuzsa viszont szívesen foglalkozott velem, és valósággal imádtam.  Ahogy nagyobb lettem, itt is a lemezek felé terelődött az érdeklődésem, amiből szép kollekciójuk volt, először itt böngésztem a Rolling Stones Exile on Main street c. dupla albumának borítóját. 

Vendégségben mindig érdekes volt az idegen lakást felfedezni. Erre legelőször mindig akkor nyílt lehetőség, amikor az ember a mosdót kereste. Királyéknál a fürdőszoba az L alakú ház udvari végéből nyílt. Meglepő látvány fogadott, a fregoliról különös harisnyaerdő lógott, nem a mosásban összezsugorodott harisnyanadrág kígyók, amiket néha otthon is láthattam, hanem hosszú, áttetsző, nedvesen is női lábakat formázó igazi harisnyák, amikhez harisnyatartót kellett hordani. Eltűnődtem, kihez tartozhatnak, a házigazda feleségéről, a mindig szolidan visszafogott Éva néniről és egyetemista lányaikról is nehéz volt elképzelni, hogy harisnyatartót hordtak volna, de ezután mégis más szemmel néztem rájuk. Különösen Zsuzsira, aki ha jól tudom, pszichológus lett, és biztosan tudná ezt mélyebben is értelmezni.

Pancsi néninél Pesten, Koszciuszkó Tádé utca

Pancsi néni, azaz Pajter Anna anyám barátnője volt a Testnevelési Főiskolán, kapcsolatuk anyám haláláig tartott. A mosolygós, szőke kézilabdázó hölgy soha nem ment férjhez, azaz hajadon maradt, amit a köznyelv gúnyosan "vénkisasszonynak" mondott. Anyám ezt a kifejezést nem használta, de egy alkalommal, amikor nála jártunk Budán, a bejárat előtt figyelmeztetett: "Ne nyúlj semmihez. Pancsi néni egyedül él, ezért nagyon akkurátus." Tetszett Pancsi néni Bauhaus stílusú nagy, világos, kevés bútorral berendezett lakása. Az íróasztalon érdekes tárgyak, mütyürkék sora ált, köztük egy öklömnyi márvány koponya, ami felkeltette figyelmemet. Amikor a háziasszony kiment a konyhába kávét főzni, felemeltem a kis koponyát az asztaláról. "Tedd vissza azonnal!" – sziszegte anyám  –  "Nem emlékszel mit mondtam neked a kapuban?"

Mire Pancsi néni belépett a tálca aprósüteménnyel és a két csésze kávéval, a koponya már a helyére került, és társalgásuk folytatódott. De vendéglátónkat mintha zavarta volna valami, feszengeni kezdett, majd felállt, körbesétált a szobában, mintha tűnődne valamin. Egyszer csak az íróasztalához lépett, és határozott mozdulattal megigazította a kis koponyát.  Soha többet nem nyúltam nála semmihez!

Grószéknál, Táncsics utca

Grószék, azaz Jancsi bácsi, és felesége, Zsuzsa néni, a színház utcájában, azaz a Táncsics utcában laktak. Szüleim barátsága Jancsi bácsival fényképek tanulsága szerint még a házasságuk előttről származott, a legtöbb közös képen mégis Zsuzsa néni volt látható, alighanem Jancsi bácsi fényképezett. Egy hatvanas években készült fotósorozat a két házaspár közös sétáját örökíti meg a Tisza parton, majd kávézást, vagy talán vacsorát a Tisza szállóban. Csinos nők, elegáns férfiak, akkoriban még nem papucsban, sortban korzóztak az emberek vasárnap délután a Tisza parton. Későbbi téli képek ugyanott,  kisiskolás bátyámmal, a hölgyek bundában. Grószéknak nem voltak gyermekeik, közös legalábbis, erre egy vendégség előtt anyám fel is hívta a figyelmemet.

"Próbálj normálisan viselkedni, itt nem fogják sokáig elviselni a hisztijeidet!" – Az elővigyázatosság alaptalan volt, nem volt szokásom vendégségben hisztizni, legfeljebb, ha túl hosszúra nyúlt, és szerettem volna hazamenni. Anyám az ilyesmit sosem vette zokon, örömmel bontott asztalt rám hivatkozva. Másrészt a házigazdák kifejezetten szívélyesek voltak velem, nem úgy tűnt, hogy idegesítenék őket a gyerekek. Jancsi bácsi fogtechnikus volt, hobbiból kisebb bronz öntvényeket készített. Tudta, hogy szeretek rajzolni, és különösen lovakat, így egyszer felajánlotta, hogy ha rajzolok neki egy lovat, cserébe kiönti nekem bronzból. Vágytam a bronz lóra, de ugyanakkor teljesen leblokkolt a feladat. Mi lesz, ha nem elég szép a rajzom? Akkor is kiönti, vagy csalódott lesz? És ha igen, a bronz ló is csak olyan élethű lesz, mint az én lovam? Nem csoda, hogy a lovacska se papíron, se bronzból nem készült el. 

Szerettem szép polgári lakásukat, amilyenből kevés akadt Szolnokon. Különösen tetszett, hogy a fürdőszobának két bejárata is volt, egy az előszoba, egy pedig a hálószobájuk felől, ilyet máshol soha nem láttam. Jancsi bácsi mesélt a ház történetéről, ami úgy tűnt, a vendégek közül csak engem érdekelt. Elmondása szerint egykor a polgármester lakott  az utcában, lakását híd kötötte össze a szemközti házzal, ahol a hivatala működött. Azóta is, ha arra járok, találgatom, hol lehetett a "sóhajok hídja".

A házaspár stílusa elütött a szüleimétől, nem is értettem, hogy lehetnek barátok. Zsuzsa néni magas, csinos nő volt – bár akkoriban mindenki magasnak tűnt, aki magasabb volt a szüleimnél. Erős sminket, fekete sassoon frizurát viselt, ellentétben anyámmal, aki kicsi volt, mindig rövid hajat hordott, soha sem sminkelt, és szoknyát is ritkán vett fel. Apám a szerkesztőségbe szürke öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben járt, ezt szabadidejében lezser öltözködéssel ellenpontozta. Lógott rajta a pulóver, a kopott farmer, évtizedekig ragaszkodott egy kitaposott, kényelmesebb mokaszinhoz. Jancsi bácsi kicsit flegma, magas, korán őszülő férfi volt, aki otthon is elegánsnak tűnt. Ma úgy mondanánk: polgári figura volt, amilyet akkoriban keveset láttam, különösen szüleim ismeretségi körében. 

Egyszer hazafelé indultunk autóval a Táncsics utcából, és épp a Skoda mellett állva búcsúzkodtunk. Apám szeretett minden praktikus autós kiegészítőt, épp új szerzeményével, egy sebváltóra szerelhető esztergált fa markolattal dicsekedett barátjának.
 "Nézd, Jancsi, mint szereztem! Vegyek neked is?". De barátja nem volt elbűvölve. "Péterkém, én nem szeretem ezeket a biszem-baszomokat az autóban!"

Tetszett a kifejezés, de még inkább az attitűd. Tényleg, mi szükség van "biszem-baszomokra" egy autóban? Vagy bárhol? Működik a sebváltó fából esztergált bütyök nélkül is? Hát persze, hogy működik. Kényelmes az ülés fűthető zselés seggalátét nélkül is? Az hát, úgy van tervezve, sőt, igazából úgy, hogy ilyen kiegészítők NÉLKÜL legyen kényelmes. Grósznak talán csak nem tetszett a bütyök, de én ezt a frappáns, flegma elutasítását tovább gondoltam. Neki nincs szüksége biszem-baszomokra, sem az autóban, sem máshol. Biszem-baszom a csipketerítő a tévén Mária néniéknél, a huzatvédő takaró nagymamámék sezlonyán, de minden kis apró kiegészítő, autóban, lakásban, bármilyen térben vagy tárgyon, amit tudatosan úgy terveztek, hogy anélkül is használható legyen.

Amikor első autómat, egy ütött kopott Renault 5-öst vásároltam, apám minden ajándékozási lehetőséget megragadott, hogy hasznos kiegészítőkkel lásson el. Kis fogyasztásmérő notesz, árnyékoló az ablakba, szivargyújtóról üzemeltethető porszívó, vagy úgynevezett "csillaggarázs", egy széthajtogatható fólia, amivel a szabad ég alatt is izolálhatjuk szeretett autónkat. Szinte élvezettel utasítottam vissza mindig.  "Apa, kérlek.. tudod, hogy én nem szeretem a biszem-baszomokat az autóban!"

A legkedvesebb emlék a Grósz-lakásból mégis egy műszaki csoda volt. Jancsi bácsiék izraeli útjukról készült Super 8-as filmet vetítették érdeklődést színlelő szüleimnek. Nincs unalmasabb mások nyaralásáról készült beszámolókat hallgatni, én még őszinte ember voltam, és nehezen tudtam ezt palástolni. "Nézd csak, van itt neked valami.." – terelt a tágas, könyvespolccal berendezett hall felé a házigazda. "Tedd ezt fel a füledre...itt bekapcsolom, szól?" És szólt. Talán az első Walkmanek egyike, Sony, ezüst színű, puha tokban, azóta is keresem a pontos típust. Korábban soha nem láttam ilyet, de még kazettás magnót sem kapcsoltam be egyedül. Megtiszteltetést éreztem, hogy ezt a drága és érzékeny holmit rám bízták.

"Itt vannak még kazetták,  ezzel a gombbal lehet kinyitni, jó mulatást!" – azzal visszatért a vetítőjéhez, és magamra hagyott a kütyüvel, és egy doboz kazettával, amelyben a spanyol amorózó, Julio Iglesias művei domináltak. Julio barna bőrű, magas homlokú,lobogó hajú középkorú pasas volt, világos öltönyben, egy kicsit olyan, mint ő maga, csak a fehér hajkorona hiányzott. Amikor a Házibuli c. francia film hatására elterjedtek az iskolában első bécsből hozott Unisef, Universum, és más távol-keleti Walkman klónok, én már ismertem a dörgést. Mégis 14. születésnapomig kellett várnom az első Philips "sétálómagnóra", amivel egyetemista koromig sétáltam és utaztam.

Grószékkal anyám búcsúztatásán találkoztunk utoljára "Azóta is várom a bronz lovat!" emlékeztettem Jancsi bácsit tréfásan. "Azóta is várom a rajzot!" – vágott vissza, ezek szerint nem felejtette el az adósságomat.

Szorosabb barátságuk a rendszerváltásig tartott, máshogy látták a jövőt. Ideiglenesen vagy véglegesen sok barátjuk lemorzsolódott akkoriban, amit betudtam apám politikai szerepvállalásának a pártállam utolsó éveiben. Élete utolsó napján mégis egykori barátját említette.

"Ismered a Grószt?"
"Grósz Károlyt??"
"Ugyan, kérlek, a Jánost."

"Hát persze. Grósz Jancsi bácsi. Sokat voltunk náluk."

"Akkor tudod. Grósznak igaza volt."

"Miben?"

"Mindenben. Akkor mentek félre a dolgok..."

Mindenben talán mégsem, de valamiben biztosan: a "biszem-baszomban".

Simon Feri bácsiéknál, a Művésztelepen 

A csecsemőkorból ismerős Sztálin-barokk alaprajzok, az óvodáskor PVC illatú paneljei, vagy a nagy belmagasságú polgári lakás eleganciája sem versenyezhetett a Művésztelep varázsával. Egy hatalmas kert vadul burjánzó növényzettel, ahová csak kiválasztottaknak volt bejárásuk, ahogyan szüleim révén nekem is. Romantikus stílusú, patinás század eleji műteremlakások tornáca, hűvös műtermek, poros deszkapadlók, hatalmas üvegfelületek, télen is szikrázó északi fények. És egy romantikus műrom, azaz egy romos torony, ahova nem szabad belépni, mert szüleim intése szerint tele van kakilva - de mégis beléptünk, és nem is egyszer beleléptünk.

Szüleim barátságai művészekkel a hatvanas évekre nyúltak vissza. A bohém, zorbai alkatú szobrász, Simon Feri bácsi műterme volt leggyakoribb célpontunk. Vendéglátónk mindig büszkén mutatta aktuális munkáit, de a régiek makettjei, vázlatai is ott sorakoztak a jó szagú műteremben, a vendéglátás helyszínén. Számos nagyobb,  köztéri alkotása ismert, de én legjobban a kisplasztikáit szerettem. Hatalmas követ vékony dróttal vonszoló két apró ember, lebegő, lakatlan szigetnek tűnő kövön integető alak, Karinthy létráin egyensúlyozó artista, mind az emberi kétségbeesést, kiútkeresést, túlélési ösztönt formázták meg.  Szüleimnek szánt ajándéka, a "Szárnyas Niké", azaz fej nélküli, szárnyas bronz női torzó minden lakóhelyemre elkísér.  Simonéknál is vetítettek, a félhomályban Feri bácsi lelkes élménybeszámolókat tartott meditterán tájakon készült diák mellett, Rózsa néni pedig sztoikus mosollyal kente a szendvicseket. Közben, ha kedvem volt,  elkóboroltam a vadregényes kertben. A társaság jót nevetett, amikor szomszédjuk, Szabó László szobrászművész nem eléggé méltányolta, hogy meglovagoltam közös teraszukon álló kos szobrait.

A háziak közül a legérdekesebb nagyfiuk, Bocsi volt, aki a Vörösmartyn, magyar flotta tengerjáró hajóján szolgált. Ennél izgalmasabb foglalkozást akkor el sem tudtam képzelni, feltett szándékom volt, hogy a nyomdokaiba lépjek. Ha épp otthon volt, türelmesen fogadta ezzel kapcsolatos érdeklődésemet. Az sem szegte kedvem, hogy Bocsi szerint a tengerészélet nem volt olyan változatos, ahogy képzeltem. Végül mégis fel kellett adnom álmaimat, amikor előbb a tengerész képzés szűnt meg a Műegyetem közlekedésmérnöki karán, majd a magyar flotta is leszerelt, Bocsival együtt, aki eleinte nehezen találta a helyét a parton.

Az évtizedes barátság apám és Feri bácsi között a rendszerváltás idején hosszabb időre megszűnt, hogy aztán – természetesen apám kezdeményezésére – Feri bácsi halála előtt nem sokkal látványosan kibéküljenek. A hiátusz alatt is gyakran hallottunk róla. Egyszer a Művésztelepen garázdálkodó hatalmas bagoly támadta meg, életveszélyes sérüléseket okozva az idős művésznek. Később tűz ütött ki a műtermében, amikor valamit hegesztett, és életművének jelentős része porrá égett, ami az elképzelhető legnagyobb veszteség egy idős művész számára. Nem tudom, mennyire kárpótolta, hogy az utolsó pillanatban egy régi barátságot sikerült megmentenie.

Berényi Feri bácsiéknál, a Művésztelepen 

A másik művész barát, a festő Feri bácsi születésemkor állítólag így nyilatkozott rólam: "Ebből a gyerekből még lesz valaki!" –  Ma  már nyugodtan elmondhatjuk, hogy nem vált be a jóslata, de akkor is kedves gesztus volt, gyakran idézem én is, számomra kedves emberek újszülöttjeit méltatva, függetlenül attól, hogy mit gondolok a jövőjükről. Feri bácsi svájci sapkájával, oldalra fésült, félhosszú hajával, nagy csodálkozó szemeivel és tűnődő mosolyával a "festő" archetípusát testesítette meg számomra. Két kislányukkal a műromhoz legközelebb eső épületben laktak, ahol kevésbé a műteremről, inkább a tornácon üldögélésről, beszélgetésről vannak emlékeim. Gyermekkoromat mégis végigkísérték kiállításai, és néhány műve, amelyek a lakásunk díszei voltak. Két Don Quijotét ábrázoló tusrajza örökségemül jutott, ha ismert volna felnőttként, akár azt is mondhatta volna, hogy ezeket direkt nekem szánta.

A kilencvenes években részint a Simon Feri bácsi által okozott tűz, részint a százéves épületek általánosan leromlott állaga miatt ki kellett költözniük, amit Feri bácsi nehezen viselt. Sokáig nem is volt műterme, amíg Pesten egy bérház tetőterében ki nem alakított egyet magának, ezután nem is tért vissza többet Szolnokra. Amikor újra jártam a műtermében, a Berényi családot már nem találtam otthon.

A kilencvenes években a Művésztelep felújítása elkezdődött, de elhúzódott, a Berényi műtermét is magába foglaló épület állapota lassanként a mellette álló műroméval vetekedett. Ezt a helyzetet használta ki Sárkány Sándor képzőművész, a később hírhedté vált sevillai Sámándob ötletgazdája, és önkényesen beköltözött az üresen álló lakásba, nagy felzúdulást keltve a telepen dolgozó zömmel idős művészek körében. 

Sárkány művészetét nem értékeltem olyan nagyra, mint Feri bácsiét, bár mottója kedvenc festőmtől, Pabló Picassotól származott: ”Tizenkét évesen úgy rajzoltam, mint Raffaello. De egy egész élet kellett ahhoz, hogy megtanuljak úgy rajzolni, mint egy gyerek” – Ő ezt úgy értelmezte, hogy a Picassóéhoz hasonlóan hosszú és fáradtságos életutat átugorhatja, ha felnőttként egyből az óvodások krix-kraxainak stílusában fogalmazza meg vízióit.  Az viszont vitathatatlan, hogy felrázta a szolnoki művészeti életet, amelynek termése addig csak a Képzőművészeti Alap által működtetett Aba-Novák teremben, illetve a szolnoki Galériában rendezett évenkénti tárlatokon jelent meg. Sárkány ezzel szemben az ipari műemlék belvárosi víztorony tetejéről lógatta ki vásznait, és a Művésztelep addig elzárkózó közegét is megnyitotta közönsége számára, azzal, hogy rozoga – egyesek szerint életveszélyes – műteremlakásban happeningeket tartott, a műromban is kiállításokat rendezett. ("Nem baj, eddig is tele volt szarral az a torony"– kommentálta apám). Egy ilyen happeningen jártam nála egyetemista koromban, amikor az azóta halhatatlan legendává vált budai rajztanár és dalnok, Cseh Tamás volt a vendége.

A Művésztelep végül intézményesedett, Sárkány nyomdokain nyári fesztivált, a korábban ott álló vár megmaradt történeti örökségéhez képest túlméretezett látogatóközpontot, és ezzel egy minden eddiginél nagyobb és tájidegenebb műromot kapott, amelyben már kulturáltan végezhetik szükségüket a látogatók.

Az utolsó szomszédolás Tóthéknál

A fiatal házaspárt két kislánnyal még a József Attila úti lakótelepen ismertük meg, majd újra szomszédaink lettek a Május 1. utcában, ezáltal ők képviselték a folytonosságot szomszédolásunk történetében. Egy szocialista nagyvállalat vezérkarának társasházába költöztünk be, velük együtt kakukkfiókaként, alighanem politikai kapcsolatoknak köszönhetően, ezért természetes szövetségeseink lettek a lakóközösségben. A generációs szakadék ellenére szüleim legközelebbi barátai, szinte családtagok lettek, a nálam nem sokkal fiatalabb két lány pedig a ház többi gyereke között is legjobb pajtásaim. Mindennapossá vált a szomszédolás, szinte együtt éltünk, egymás rokonait is megismertük. Csak egy fal választott el bennünket, amin nem csak a kisebbik lány fuvolájának hangja hallatszott át, hanem az én zongora klimpírozásom, lemezjátszó bömböltetésem, később első próbálkozásaim az elektromos gitárral, ami néha próbára tette a barátságot. 

Hogy ez mennyire fontos volt a szüleimnek, jól szemlélteti, hogy amikor a barátságnál gyengédebb érzelmek is ébredtek bennem a nagyobbik lány iránt, anyám szükségét érezte, hogy először és utoljára komolyabban is beszéljen velem az érzelmi életemről. 
"Mondd csak kisfiam, az iskolában nincs most olyan kislány, aki tetszik neked? Tudod, szép dolog a szerelem, de nem tart örökké. És amikor elmúlik, néha oda a barátság is. És tudod, ez a barátság fontos, nekünk legalábbis.. Én nem tilthatom meg neked, de ez nem csak afféle fellángolás? Szerinted meddig fog tartani? És utána mi lesz?" Aggoldalma olaj volt a tűzre, ha lett is volna bennem kétség, egy ilyen lelki fröccs után már fel sem merült bennem, hogy a szomszéd lakásnál messzebb keressem a szívem hölgyét és meg is találtam. Tartott, ameddig tartott, de rajtunk nem múlott: A barátság megmaradt, legalábbis szüleink között. 

A szomszédolásnak viszont enélkül is vége szakadt, amikor Tóthék elköltöztek a kertvárosba, hátrahagyva a miénkkel szimmetrikus lakásukat új és kevésbé rokonszenves lakóknak. Én akkor már a nagyvárosban szomszédoltam, de apámat megviselte, hogy le kellett mondania élete egyetlen társas hobbijáról, különösen, amikor egyedül maradt. Voltak próbálkozásai, nyáron a börzsönyi nyaralótelepen, vagy otthon, régi barátságokat felelevenítve. Nehezen találta partnereit, kortársai közül sokan meghaltak, a fiatalabbak a családjuk felé fordultak. A baráti kapcsolattartásnak ez módja is kihalóban volt, az emberek jobban őrizték a privát szférájukat, mint az ő fiatal korában. Ő sem akarta már igazán, tudta, hogy a vendégségeknek anyám elengedhetetlen tartozéka volt. Ennek ugyanis alapvető protokolláris eleme a házigazda visszahívása, de nélküle ennek se értelme, sem realitása nem lett volna.

Legkitartóbb szomszédaink, Tóthék, egyszer ebédre várták kertvárosi otthonukba, amit nagy örömmel fogadott. Ha valaki, akkor ők évtizedes tapasztalatból tudták, milyen az igazi vendégség, ahogy apám képzelte: olyan, mintha anyám is ott ült volna köztük, hiszen mindannyian ismerték és szerették. Apám kérte, hogy én is tartsak vele. Örömmel mondtam igent a lehetőségre, hogy felidézzük a régi vendégségek hangulatát, és a hosszú éveket, amíg a fal két oldalán szinte egy nagy közös családban éltünk.

Nagy csalódás volt, amikor a házigazdák az utolsó pillanatban mégis lemondták a látogatást, és helyette egy közeli étterembe invitáltak ebédre, hogy aztán rövid, kicsit formális beszélgetés után rendezzék a számlát és hazasiessenek. Apám kelletlenül piszkálta az ételt. Tudtuk, a vendégségek kora elmúlt. De nem nyomtalanul, vendéglátóink közül sokan elköltöztek, vagy meghaltak már, ahogyan szüleim is, gondolatban mégis bármikor végig tudom járni lakásaik minden  zugát, és otthonosan érzem magam bennük.