A két királynő

Bencét ezer éve ismerem. A szüleimet leszámítva talán õ a legrégebbi ismerősöm. Ugyanazon a lakótelepen laktunk, ugyanarra a játszótérre jártunk, és a szüleink így összebarátkoztak. Természetes, hogy ugyanabba az óvodába is írattak be bennünket, akkor lettünk igazán barátok. Hozzájuk bármikor átmehettem rengeteg Legójával játszani, még kéredzkedni sem nagyon kellett. Az iskolában már külön utakat jártunk, valószínűleg azért, mert ők is, mi is máshová költöztünk. 

A gimnáziumban újra összehozott bennünket a sors, amikor az első osztály után iskolát váltottam, és az ő osztályába kerültem, ahol régi ismerősökként újra közelebb kerültünk egymáshoz, bár addigra cseppet sem hasonlítottunk egymásra. Bence visszahúzódó, szemlélődő fiú volt, én mindig nyitottabb voltam, és szerettem, ha a többiek figyelnek rám. Osztálytársai tisztelték intelligenciájáért, de õ inkább másfajta babérokra vágyott. Jobban szerette volna, ha az osztálytársnőit nem csak afféle tudós csodabogárként bűvölte volna el, aki minden nyáron ír egy regényt, hanem megismerik romantikus énjét is. Ehhez jól jött egy ilyen vagányabb barát, mint én. Nekem is kapóra jött barátsága, mert új fiú voltam, és szokatlan volt, hogy nem lehettem a középpontban. Bencének köszönhetően osztálytársai hamar befogadtak, a lányok is más szemmel néztek rám, de ez furcsa módon jobb fényt vetett rá is, mivel én voltam a barátja. Voltak már kezdeti sikereim a hódításban, de nekem akkor a gyengébbik nem kevésbé keltette fel figyelmemet, jobban izgatott, hogy barátokat találjak. 

 Géza volt Bence legjobb barátja, gombfociztak és együtt jártak meccsekre, de őt nem tartotta igazán magához méltó intellektuális társnak, ezért az érkezésemkor kicsit elfordult tőle. Gézát nem zavarta a dolog, nem az a fajta fiú volt, akinek bármiféle kapcsolat különösebb töprengést okozott volna. Én szimpatizáltam vele, engem a közönyössége, ugyanakkor nyíltsága nyűgözött le éppen. Neki sohasem voltak hátsó szándékai, nem takargatta érzelmeit, ha voltak neki egyáltalán. És persze összehozott bennünket az is, hogy mindketten barátai voltunk Bencének, mindkettőnkben volt valami, ami belőle hiányzott. Hamarosan új lány érkezett az osztályba, és felkeltette Bence érdeklődését ahogy később jellemezte „ez a hűvösen bájos lány”, Anikó. Mindig megvárta iskola után, és a szünetekben is társául szegődött. Nem tudtuk, van e köztük valami, mert a lány senkivel sem beszélt Bencén kívül, õ maga pedig nem nyilatkozott, csak homályos célzásokkal táplálta gyanúnkat. Már elkönyveltük, hogy van barátnője, és őszintén örültünk is ennek, hiszen tudtuk, hogy ez neki jelentette a legtöbbet közülünk. Senki sem irigyelte tőle az egyébként szép arcú, de mindig visszahúzódó és komoly lányt, akivel úgy látszott egyedül õ tud szót érteni. Néha nevettünk rajta, amikor meglátta az éppen buszra szálló Anikót és bennünket hátrahagyva hanyatt–homlok rohant utána. 

Amikor a lány egyszer egyenesen odajött hozzám a szünetben, annyira meglepődtem, hogy szólni sem tudtam hirtelen. 

 –Mondd csak Dénes, nincs kedved táncolni tanulni? –kérdezte olyan természetesen, amitől földbe gyökerezett a lábam. Általában a lányok velem tartózkodó fölénnyel bántak, vagy azért, mert tetszettem nekik és ezzel leplezték zavarukat, vagy mert éreztetni akarták, hogy semmi esélyem náluk. Ilyen egyenes beszédre soha nem számítottam, főleg nem tőle. 

–Persze, hogy van! –feleltem, pedig dehogy akartam én táncolni, de kíváncsi voltam a folytatásra. Bennem is ébredezett már a férfi hiúság, és jól esett, hogy egy lány egy közös programra invitál. Eddig csak úgy néztem rá, mint Bence titokzatos szerelmére, de most megláttam benne én is a nőt. 

–Lesz itt a suliban egy tánciskola, nem volna kedved eljönni? 

–De, szívesen leszek a párod, ha gondolod! 

 Megbeszéltük a részleteket, és bementünk az órára. Fogalmam sem volt, hogy most mit tegyek. Egyrészt, még ha falábú is voltam, vele szívesen mentem volna, másrészt ez magamtól addig nem jutott volna eszembe. Ráadásul mégiscsak a barátom, Bence csaja volt! Ebből a helyzetből kellett jól kijönni. Rövid hezitálás után Bencét választottam. 

–Volna kedved tánciskolába menni? –súgtam oda neki kémiaórán. 

– Eszemben sincs. Anikó kizárt, hogy eljönne velem. 

–A helyedben inkább megkérdezném, mielőtt elmegy mással. 

– Hogy érted azt, hogy mással? –kérdezte gyanakodva. 

–A szünetben beszéltem vele, és szóba jött a tánciskola is.. 

Bence okos fiú volt, gyorsan levette, hogy miről van szó. 

 
–Oké, megkérdezem. És kösz, hogy szóltál. Azonnal tudtam, hogy jobb lett volna nem szólni. Persze így gentlemannek érezhettem magam, aki átengedi a szép hölgyet a barátjának. De álságos volt ez a nagyvonalúság, hiszen nem voltam szerelmes Anikóba, ha az lettem volna, alighanem simán beáldozom a barátságot. Másnap egy másik lány hívott a tánciskolába, és én azonnal igent mondtam. Anikót kerültem, amennyire lehetett, de a szünetben õ keresett meg. 

 –Ne haragudj, Dénes, meggondoltam magam, inkább Bencével megyek.

– Jól van, rendben, menjetek csak, én úgyis falábú vagyok. –mondtam megkönnyebbülten.

– Úgy tudom téged már Bea hívott, tehát talán nem olyan nagy baj? –a hangjába mintha egy árnyalatnyi gúny is keveredett volna, ami zavarba hozott, és fülig pirultam. 

– Nem, dehogy...akkor majd Beával megyek. 

Így kezdődött a vetélkedésünk Bencével. Nem volt kimondott versengés, hiszen én nem tekintettem őt versenytársamnak abban, ami számomra fontos volt, és ő sem engem. De mégis, nem voltam meggyőződve róla, hogy a jóakaróim közé tartozik, és ezért én sem tudtam őszintén örülni a sikereinek. Nem derült ki számomra, mi volt akkoriban Bence és Anikó között, mert hozzánk, az osztályhoz képest ők egy külön világot alkottak, aminek a szabályait csak ők ismerték. De ez már nem is tűnt fontosnak, amikor megérkezett Bence világába egy másik nő. 

Helga furcsa természetű, zaklatott lány volt, aki adott esetben bárkinek kiöntötte a szívét, ha úgy érezte, hogy figyelnek rá. Géza a Muppet Show után Lóti–Futinak nevezte el, mert magányát folytonos rohangászással leplezte, mintha halaszthatatlan tennivalói után futna. Pedig bármikor lehetett vele beszélgetni, hiszen legtöbbször egyedül volt, és ilyenkor zavarba ejtően kitárulkozott. Engem nem szeretett, mert nagyképűnek tartott, de úgy érezte, a hallgatag Bence megérti minden problémáját. Többször megkereste szünetekben, barátom látványosan menekült előle. Néha felhívta telefonon, de Bence ilyenkor lecsapta a kagylót. 

– Végül is mi bajod van vele? –kérdeztem tőle, mikor éppen Helga zaklatására panaszkodott. 

– Nyilvánvalóan nem normális. Nem véletlenül hívják Lóti–Futinak. 

– Pedig egész jó csaj! Nem kéne futni hagynod! 

– Ugyan! Ezek a gyapjúharisnyák, az a szódásüveg szemüveg! Egy tarisznyás bombázó. 

Erre nem tudtam mit felelni, mert gyapjúharisnyái, rövidlátó szemei és idétlen viselkedése ellenére nekem határozottan tetszett Lóti–Futi, de ezt még Bencének sem ismertem volna el. Helga egyáltalán nem tudott uralkodni érzelmein, vagy talán nem is akart, sokszor úgy tűnt, hogy nem is érdekli mit gondolnak mások róla. Melegséget árasztott magából, válogatás nélkül bárkire, és talán éppen ez volt az, amiért menekültek előle az emberek. Próbáltam persze a barátomat játékosan rábeszélni a frigyre, de egy kicsit úgy mintha ugratnám, és így maga sem tudta, komolyan vegyen–e. 

Egy alkalommal jelmezbált rendeztek az iskolában, Helga prostinak öltözve, kifestve, miniszoknyában és magassarkú cipőben parádézott. Nem tudtam megállni, hogy ne bókoljak neki. 

–Mindig így kéne öltöznöd! Nagyon jól nézel ki, de tényleg. 

–Ugyan már! Soha nem vennék fel ilyen cuccot – látszott rajta, hogy jól esett neki a bók. Tényleg ördögien nézett ki, még a máskor rosszmájú osztálytársai is cinizmus nélkül, elismerően méregették. Nem szerettem volna újra Bence területére tévedni, de mégsem bírtam ki, hogy fel ne hívjam a figyelmét az esetre. Jól tettem, Helga, mint prosti Bencére is jobb benyomást tett, mint tarisznyás bölcsészlány, és lassanként õ is megbarátkozott a gondolattal, hogy a kis Lóti-Futi akár barátnőként is számításba jöhet. 

Együtt készültünk az érettségire, együtt nyelvvizsgáztunk, és nem volt kétséges, hogy ugyanarra az egyetemre jelentkezünk mindketten. A különbség csak az volt, hogy mint az várható volt, Bencét felvették, engem viszont nem. Az évzáróra azért együtt mentünk el, elsősorban a lányok miatt. Ekkor kezdett titokban összemelegedni Helgával, én pedig Helga osztálytársnőjévell, Zsófival randevúztam néhányszor a vizsgák előtt. Ez a titokzatos, fanyar humorú lány ugyanazon a lakótelepen lakott, ahol korábban mi is. Amíg a vizsgákra tanultam, a padlásszobám tetején vágott kis tetőkibúvóból bámultam arrafelé, ahol úgy gondoltam, Zsófi vár rám. Telefonon is beszéltünk néhányszor, aztán elmaradtak a hívásaim, ő pedig sosem hívott. Az érettségi után találkoztunk először, két hét szünet után, amikor Zsófi rövid séta után közölte, továbbiakban nem tart igényt a társaságomra. Nem ellenkeztem, csodálkozva magamon, némi megkönnyebbülést is éreztem. Olyan hirtelen jött ez a kapcsolat, hogy valójában semmit sem tudtam a lányról, és fogalmam sem volt, szeretem-e igazán. 

Egy hónappal később kaptam kézhez az egyetem elutasító határozatát. Különös módon mégis elég jó hangulatban csöngettem fel közös barátnőnk, Éva lakására. Örültem, hogy túl vagyok az iskolákon, és hogy ilyen jó barátaim vannak, mint Éva vagy Bence, akit véletlenül éppen ott találtam. Bence viszont a sikeres felvételi ellenére el volt kenődve, szavát nem lehetett venni. Talán az bántotta, hogy a továbbtanulás miatt el kellett szakadnia barátaitól, azaz tőlünk. Gézát és barátnőjét, Icát sem vették fel, úgy tűnt, még egy évig legalább maradunk a kisváros lakói. Évával próbáltunk lelket önteni belé, amíg meg nem elégeltem és kifakadtam: 

– Az isten szerelmére, mi bajod van, engem nem vettek fel,  téged igen, és én vígasztallak téged?

Õ viszont ekkor már máshol járt lélekben, hamarosan komolyabbra fordult a dolog Helgával, amit részéről érthetetlen titkolózás kísért. Elég volt összefutnom velük az utcán, máris beléjük fagyott a szó, köszönésemet nem fogadták. Ha csak átugrottam Bencét meglátogatni, akinek ekkor már állandó vendége volt Helga, éreztették, mennyire zavarom őket. Hamarosan mindketten a Fővárosba költöztünk, ahol ő egyetemre járt, én pedig nagybátyám építőipari cégénél dolgoztam, mint műszaki rajzoló. Szüleinkben felmerült, hogy közösen béreljünk lakást, de ezt egyikünk sem tartotta jó ötletnek. Néha azért összejártunk, többnyire ha vidéken maradt osztálytársaink, Ica vagy Géza látogattak meg bennünket. 

Egyszer voltunk kettesben, de nem tudtunk mit kezdeni egymással. Valahonnan sakkfigurák kerültek elő, és megkértem, hogy játsszon velem egy partit. Magam sem tudom hogyan támadt ez az ötletem, hiszen sohasem szerettem sakkozni, mert lusta vagyok gondolkodni. Apám tanított meg játszani, aki imádta a sakkot, és néha rábeszélt egy francia partira, ami abból állt, hogy az győz, aki hamarabb veszít. Bence korábban az iskolai csapatban sakkozott, ezért először vonakodott, hogy játsszon velem, de a partikat sorra elveszítettem néhány lépés után, amitől ő is kedvet kapott. Egészen addig, amíg egyszer valahogy nyerésre nem álltam. Azon vettem észre magam, hogy majdnem minden tisztjét levettem, csak a királynője és egy bástya állja a sarat. Fellelkesülve megtámadtam a bástyáját, de Bence nem törődött vele, egyik gyalogjával belépett az utolsó kockába. Diadalittasan rám nézett és kimondta a halálos ítéletet: Sakk, Matt! 

Nem értettem a dolgot, királyomat egyedül az előrefurakodott gyalogja fenyegette, az is elég távolról. 

– A sakk szabályai szerint, ha a gyalog beér az utolsó mezőre, kicserélhető bármire. –magyarázta. 

– Jó, hát cseréld ki! –feleltem türelmetlenül. Bence levette a tábláról a gyalogot és helyébe tette leütött királynőmet. 

– Kicseréltem a királynőre, és így most sakkban vagy. Ellépni nem tudsz, mert akkor ott a bástya, tehát vesztettél. 

– Várjunk csak, de hát még le sem ütöttem le a királynődet! Az az én királynőm, a tiéd még a táblán van... – Az nem érdekes, bármire kicserélhetem, és én királynőre cseréltem, így most már két királynőm van. –felelte kicsit ingerültebben. 

– Ez képtelenség, nem lehet két királynőd! Gondold csak meg, az életben sem lehet két királynő. 

– De a sakkban lehet! – emelte fel a hangját. Felállt az asztaltól és járkálni kezdett. 

– Kérlek, ne vitatkozz velem ezen, évekig versenyszerűen sakkoztam, elég jól ismerem a szabályokat! –ezt már szinte ordította. Még sohasem láttam ennyire feldúltnak. Halkan szóltam hozzá, hogy észrevegye, elragadtatta magát.

– Légyszíves tedd vissza a királynőmet, cseréld ki a parasztot amire akarod és fejezzük be a partit! 

Látszólag megnyugodva leült az asztalhoz, majd néhány pillanat múlva dühösen lesöpörte a bábukat a tábláról. 

– Nem játszom veled, mert nem ismered a szabályokat. –mondta és kiment a szobából. 

Ezután sokáig nem láttam, évekkel később bukkant fel újra, mikor Helga elhagyta. Vonatokon, füstös Pesti kocsmákban előadta megcsalatásának és azt követő züllésének történetét, naturális részletességgel. Úgy tűnt, átélte azt, amit én csak sokkal később, meglett férfiként, az igazi megalázó, pusztító, fájdalmas szerelmet, megcsalatást, és féltékenységet. Nehezen tudtam elképzelni Helgát, a kis lóti-futit, ebben a femme fatale szerepben. Hamarosan viszont újból eltűnt, komoly barátnőre lelt egy csinos évfolyamtársa személyében, diplomát szerzett és megnősült. 

Mostanában megint találkoztunk. Már gimnazistaként írogatott, míg mi Gézával punkzenekart alapítottunk, és gitárral a kezünkben bohóckodtunk, õ komoly irodalmi lapoknak küldött be novellákat, akik tehetségesnek tartották, és néhányat le is közöltek. Míg a mi zenekarunk néhány fellépés után hamar zátonyra futott, Bencét tekintélyes szerkesztők biztatták írásra. Az írást egyetemi évei alatt is folytatta, és a kilencvenes évek végén teljesült régi álma, egy komolyabb kiadó megjelentette első regényét, ami nagy sikert aratott irodalmi körökben. 

Éppen könyvhét idején futottunk össze a Vörösmarty téren, ahol a kiadója sátránál nagy szerelmét, Helgát várta, akit egy dedikált példánnyal szeretett volna megajándékozni. Gratuláltam neki könyvének sikeréhez, õ pedig viccesen érdeklődött zenekaromról, amit akkoriban. alakítottam. 

– Mikor jelenik meg a következő album? – kérdezte a rockzenei újságírók komolykodó hangsúlyával.

Nevettünk, de nem esett jól a tréfa, mindketten tudtuk, hogy soha, már akkor is túlkoros voltam a rockzenei karrierhez. Helga végül nem jött el, így a neki szánt könyvet Bence nekem adta ezzel a dedikálással: „Ahogy azt ilyenkor szokás”. 

A könyvet hazafelé a vonaton olvastam el. Meglepett mennyire félreismertem. A regényből ítélve nem tűnt boldog embernek, amire pedig minden oka meglett volna. Éppen ellenkezőleg, csalódott, megkeseredett, koravén férfi benyomását keltette, aki első művében elégtételt vett minden vélt vagy valós sérelméért, amit Helgától,  Gézától és másoktól elszenvedett. A rólam rajzolt, nagyhangú, de tehetségtelen karakter alapján úgy tűnt, egyik legfőbb ellenségének mindig engem tekintett. 

A regényben tételesen bebizonyította, ami nyilvánvaló volt, hogy győzelmet aratott felettem az élet szinte minden területén, de mégsem érezte magát maradéktalanul győztesnek. A könyv utolsó fejezetéből ugyanis megtudtam, hogy az időközben irodalmi sikerei mellett a nők kedvencévé vált Bence szerelmes volt, vagy tán még mindig szerelmes első feleségembe, Évába. Erről eszembe jutott, hogy egyszer elmesélte, írt egy novellát, amelyben azt álmodja, hogy megöl engem. 

Máig sem tudom viszont, hogy igaza volt-e a királynő ügyben.  Valószínűleg igen, én tényleg nem ismerem a szabályokat.