Üstökös

Tényleg nem lehetett megállni a kórháznál normálisan, amikor a fiamat vittem vérképre! A mozgássérült parkoló sehol, az összes többi elfoglalva, ezért feljogosítva éreztem magamat, hogy egy láthatóan használaton kívüli kapu előtt hagyjam az autót,  ügyelve arra, hogyha mégiscsak ki vagy be akarna ott hajtani valaki, elférjen mellettem. Olyan igazságtalannak éreztem a büntetést, hogy nem voltam hajlandó kifizetni, és már az önkormányzat adóosztályán járt az ügy. Utolsó lehetőségként a fizetésből letiltás, a börtön és a közmunka közül választhattam. Fizetni elvből nem voltam hajlandó, börtönbe azért mégse, így emelt fővel a közmunkát választottam. 

Mindössze négy napot kellett ledolgoznom, ennyi szabadságot vettem ki a munkahelyemről, és a kijelölt napon jelentkeztem a Prizma hamzsabégi úti telephelyén. Fogalmam sem volt, mi lesz a feladatom. Összeszokott társaság üldögélt kisebb klikkekben.

Marcona hölgy tartott eligazítást egy térkép előtt, az amerikai krimik nyomozóinak modorában.
– Csendet kérek, emberek! Kérnék három önként jelentkezőt a Zöld Pardonhoz! – az emberek zúgoldótak, nemár, megint?
– Senki? Utoljára kérdezem!

Sárga overallos, kipirult arcú, középkorú nő emelte fel a kezét. A közelében ülő két társa kelletlenül követte mozdulatát
– Niki, vállaljátok? Köszönöm, ha ma végeztek, holnap szabadnap.  – Niki elégedetten hátradől, körülöttük elismerő morgás, néhányan tapsolnak.
–  Két csapat a Hamzsabégi töltés két oldalán tisztít, Ferike, tiétek a Sárbogárdi oldal, Zotyáék, játszótereket rendesen csináljátok meg, és ott nincs bagózás!
 – Ne már, múltkor is mi voltunk a játszótéren!  – morog Zotya. 
 – Jó, nem bánom, akkor csere van, tiétek a Sárbogárdi!  –  Ferike csapata felől szolíd káromkodás hallatszik.
 – Sanyi bácsi két emberrel ma Kelenhegyi útnál kezd a Gellért hegyen. Szerszámokat vigyetek, a kiszáradt bokrokat ki kell venni, majd a Főkertesek hoznak újat.

Lassanként mindenki kapott feladatot, az emberek nehézkesen szedelőcködnek. A főnénihez lépek. 
 – Elnézést, én mit csináljak? 
 – Maga eddig hol volt?
 – Ma jöttem először. Négy napot kell dolgoznom.  –  megvetően végigmér.
 – Így akar dolgozni? Munkaruhát nem hozott? – Amennyire tőlem tellett, játszós ruhában jöttem, farmer, viseltes edzőcipő, kinyúlt kapucnis pulóver, de így is én voltam a legjobban öltözött a társaságban.
 – Mihez, azt sem tudom, hogy mit kell csinálni?
 – Mit gondol, mit? A szemetet fogja szedni a bokrok alól.
 – Hát akkor így jártam, szerencsére van mosógépünk.  – a nő hátat fordít, cseppet sem értékeli a humoromat.
 – Sanyi bácsi! Ez a szerencsétlent vigyétek fel a Gellért hegyre. Csak vigyázzatok, össze ne piszkolja a nadrágját!

Sanyi bácsi biccent. Alacsony, vékony dongájú, hatvan körüli, sapkás férfi. SZTK szemüvege leukoplaszttal van megerősítve, egyik lencséje hiányzik. Egy roma fiatalemberrel hármasban indulunk el a Gellért hegy felé gyalog. 
 – Ne menjünk busszal? – tudálékoskodom.– Az irodában azt mondták, nem kell jegyet vennünk!   
 – Felesleges sietni, miénk az egész nap.   –  válaszolja Sanyi, felém sem nézve.
–  Én csak négy órát dolgozom   – mondom – így írták, hogy 4 x 4 óra.
–  Ne izgulj, mi is.  – nyugtat meg kijelölt főnököm.–  Amúgy mit követtél el?
–  Semmi különös, szabálysértés. Tilosban parkoltam.  –  Szemlátomást csalódást keltek, nem ilyen kisstílű bűnözőre számított. Nem feszegeti tovább a kérdést, az út hátralévő részében hallgatunk.

A Gellért fürdő fölött,  egy kis tisztáson állapodunk meg. Sanyi bácsi ismerteti a feladatot.
 – Kaparjátok össze a szemetet meg a gallyakat, én addig megnyírom a bokrokat. Ha végeztetek, itt várjatok.
–  Sanyi bácsi kertész!  –  világosít fel kollegánk.   – Ültetünk is ma, Sanyi bá?
–  Azt majd a Főkertesek, én csak kiásom a helyét.  – azzal neki is lát egy nagy ágvágóval igazgatni a bokrokat, miközben a roma fiú a gereblyét ragadja meg, és komótosan kapirgálni kezdi vele a füvet. 
– Ne nyomjad rá, lazán tartsad! – szól rá szigorúan főnökünk.
– Én mit csináljak, Sanyi bá? –  az öreg konstatálja, hogy nekem már nem jutott gereblye.
– Semmit, ülj le valahova. Ha végeztem a bokrokkal, majd elviheted a száraz gallyakat, addigra ideérnek a kocsival az avarolók .

Megfogom a gazdátlan ásót. Kicsit rövid, de kényelmes szerszám, jó éles, fényes acéllappal.
–  Kiássam addig a száraz bokrokat?  – gyanakodva végigmér.
–  Mi az, tudsz ásni?
–  Persze, miért ne tudnék? Ásni mindenki tud. 
–  Á, ne hidd.. Ezek például... –  megvetően a társam felé int, aki épp szorgosan kaparja ki a kevéske füvet a kavicsos talajból. –  Kertes házatok van? 
–  Nem dehogy, itt lakom a Bartók Béla úton. De kiskoromban sokat ástam, a nagyapáméknál.

Mire kiásom a kemény talajból a Sanyi bácsi által kijelölt száraz bokrok gyökereit, el is érkezik az ebédidő. Egy másik társaság csatlakozik hozzánk, akik addig a Kelenhegyi úton avaroltak. Bemutatkozunk, kényelmesen elhelyezkedünk a fűben körben, a táskákból újságpapírba tekert szendvicsek, paprika és paradicsom kerülnek elő, valaki felém nyújt egy nem túl bizalomgerjesztő szendvicset, reflexből elutasítom. Konstatálom, hogy egyedül én nem hoztam magammal kaját. Akár haza is mehetnék ebédelni, de addig letelne a munkaidő, ezért úgy döntök, leugrom a Bartókra az éjjel-nappaliba. Megragadom az alkalmat, hogy megpróbáljak bevágódni új munkatársaimnál.
–  Egy sört valaki, srácok?
A roma fiú kérdően Sanyi bácsira néz, ő megrázza a fejét. Egy nagydarab, mosolygós ember, aki Fredként mutatkozott be, mosolyogva tiltakozik.
–  Köszönöm Andriskám, nekem nem lehet. Alkoholista vagyok! 

Sétálok a verőfényes Bartók Béla úton, déli 12-kor, és arra gondolok, nem is olyan rossz meló ez. Egy gyrossal térek vissza, kollegáim már intenzív beszélgetésbe merültek.
–  Ebben a villában itt fölöttünk lakik Dubois, híres orvos. Egy kis törpe ember, de nemzetközi hírű sebész, francia –  meséli Fred – Nagyon csinos nő a felesége!
–  Honnan ismered? – csodálkozom
–  Együtt dolgoztam vele a János kórházban.
–  Mint micsoda?
–  Hát ez is, az is. Utoljára már, mint beteghordó, amíg ki nem rúgtak. De a központi laborban kezdtem.  Eredetileg mikrobiológus vagyok.
–  Nem mondod!
–  De igen, Moszkvában végeztem, 78-ban. Csak az alkohol. Egy szovjet űrkutatási projektben vettem részt, szuper titkos dolog, hagyjuk is.  Elég az hozzá, hogy az alkohol korlátlanul elérhető volt, először csak kóstolgattuk, aztán nem volt megállás.
Fredről kiderül még, hogy korábbi sógora ismert ember, a Demjén Rózsi. 
–  Amennyire tudom, ő sem veti meg az alkoholt.
–  Á dehogy. A Rózsi sosem ivott, cukorbeteg. Nagyon rendes ember egyébként, sajnálom, hogy elváltak a hugommal. De a mostani felesége, a Becky, kőgazdag.
Sanyi bácsi nem ilyen bőbeszédű, csendesen nyammogja a szendvicsét. Filmekre terelődik a szó, ebben meglepően tájékozott. Rengeteg DVD-je van, a Tescoban vásárolja őket leértékelve. 

Sztorizgatnak, a hegyen '"maszekban" elvégzett munkákról. Valaki talált egy idős házaspárt, akik kitakarították velük  a kertet, aztán nem voltak elégedettek, és nem fizettek semmit. Sajnos ez benne van a pakliban, és nincs is hol panaszkodni, a Prizma nem támogatja az ilyesmit. Jó, hogy nem buktak le, a szerszámokat is úgy kellett visszakönyörögni. Azon tűnődöm, miért ne használhatnák a szerszámokat a szabadidejükben, a lényeg, hogy dolgozzanak, nem? Igaz, a kapitalizmus lényege, hogy a termelőeszközök magánkézben vannak, jut eszembe Marx, dehát ez egy nonprofit szervezet..na mindegy.

Kíváncsian várom, ki "bont asztalt", mikor látunk neki a délutáni műszaknak. Erre azonban nem kerül sor. Sanyi bácsi feláll, komótosan összepakolja a szerszámokat, és beteszi Fredék húzós kocsijába, ne kelljen már cipelni. A két csapat búcsút int egymásnak, indulunk vissza a bázisra. Csodálkozva az órámra nézek: még kettő is alig múlt. 
–  Holnap is lesz nap –  mondja Sanyi bácsi  – az is idő, amíg visszaérünk. És valóban, végig sétálunk a Bartókon a Kosztolányiig, ahol a Pingvin söröző előtti buszmegállóban lecövekelünk, és a buszra várunk. A megállóban rajtunk kívül néhány ember várakozik. A busz még be sem érkezett a megállóba, amikor Sanyi int: 
–  Erre nem férünk fel, engedjük el.  –  Már meg sem lepődöm, hogy még két, félig üres buszt elengedünk.

Három felé érünk vissza a bázisra, a csapatok egy része már ott lebzsel, az épület előtti talponállóban kávéznak, megbeszélik a napot. Utoljára Niki és csapata fut be a Zöldpardonból, piszkosan, kimerülten. Szemlátomást többet dolgoztak, mint mi.
–  Nem kell őket félteni!  – legyint Sanyi bácsi. Holnap szabadnapjuk van.
–  Lehet utánunk csinálni, Sanyibá, legközelebb tedd fel magasabbra a kezed!  – vág vissza Niki.
–  Miért olyan gáz a Zöldpardon?  – Többen felnevetnek a buta kérdésemen, de Niki szívesen válaszol
–  Hétfőn?! Ne tudd meg!  Ragasztó, fecskendő,  koton, amit akarsz. Egyszer törött üvegbe nyúltam, két hétig nem tudtam dolgozni. Kesztyű nélkül én már a közelébe sem megyek.

Megtudom, hogy Niki hajléktalan, barátnőjével szállón lakik. De az egyik legszorgalmasabb munkás, ezt még a cinikus Sanyi bácsi is elismeri. Vidéken kinéztek egy kis házat,  és már több, mint a felét összespórolták. Egy év hiányzik, talán másfél, büszkélkedik Niki. Magamban azt számolgatom, hogy másfél év munkával tudnék e venni egy házat.
 – Hol van ez a ház?  
 – Felsőzsolca, Miskolc mellett. 60 négyzetméter, egy nagy kerttel. Három és fél milla, de valamivel több, mint kettő már megvan. 
 – A Niki már most is milliomos,  csak hobbiból dolgozik.  –  Vicelődik Fred, de azért elismerően hátbaveregeti kolleganőjét.
 – Mit fogtok ott csinálni?  – érdeklődöm
 – Amit termelünk a kertben, eladjuk a piacon. És ilyen munka, mint itt, ott is akad. – mutat a földre dobott piszkos kesztyűjére.

A második nap hasonlóan telik, ezúttal a Dávid Ferenc utcát takarítjuk. A szűk járdán szedegetjük a csikket, a lehullott gallyakat, és eldobott szemetet. Ha egy járókelő feltűnik a színen, messziről kiszúrjuk, és udvariasan félreállunk. Mi nem sietünk sehova. Senki nem köszöni meg, de a legérdekesebb élmény, ahogy keresztülnéznek rajtunk, még a csóróbbak is, mintha utcabútorok lennénk. Okulva az előző napból, már nem farmerben, hanem egy festékfoltos kertésznadrágban tevékenykedem, amit a lakásfelújításkor használtam.

Ebédszünetben újra koccanunk Fredékkel, úgy látszik, ez egy szertartás. Meglátogat bennünket Sanyi bácsi kiscsaládja is. Szegényesen öltözött, de meglepően szép fiatalasszony, három pici gyerekkel, a legkisebb retró babakocsiban. A játszótérre tartanak.  A gyerekek örülnek, hogy apjukat munka közben látják, a nagyobb kap tőle egy szendvicset is. 
– Ez mind a tiéd, Sanyi bácsi, vagy az anyjukkal adták őket? 
– Az enyémek mind. Három éve vagyunk együtt, minden évben jött egy.
– Az én fiam ötéves, kinőtt ruháknak tudnátok hasznát venni?
– Hozd el, aztán majd meglátjuk. Legfeljebb elcseréljük, vagy odaadjuk másnak, vannak itt még rajtam kívül is családosok.
– Sanyi bácsi a nagycsaládos –  vicceskedik Fred. –  Szapora, mint a varrógép!
Látom, hogy félrehúzódnak, az asszonyka pénzt kér. Sanyi lopva átad egy ötszázast, hogy a többiek ne lássák. 

Ebéd után kis látszattevékenységet még folytatunk, túl közel vagyunk a bázishoz, ahhoz, hogy azonnal elinduljunk. Biztos, ami biztos, busszal megyünk ma is, a harmadikra "férünk fel".

A másnap reggeli eligazítás előtt a kávémat kortyolgatom, amikor a főnökasszony letelepszik mellém.
–  Hallom, tisztességesen dolgozol. Sanyi bácsi nagyon elégedett veled. Ma kapsz két embert, a Csóka utca a tiétek. –  Mit tagadjam, elöntött a büszkeség. A második nap után előléptettek, ilyen üstökösszerű karriert még egyetlen munkahelyemen sem futottam be.
–  Ügyelj rá, hogy ne bagózzanak az utcán. Ott az iskola, volt már, hogy panaszkodtak. És három előtt meg ne lássalak benneteket a bázison!

Két felnyírt hajú, nyegle roma fiút osztottak mellém, akik az előrejelzésenek megfelelően azonnal cigarettára gyújtottak. Épp azon tűnődtem, hogyan indítványozzam, hogy induljunk el a terepre, anélkül, hogy megzavarnám őket, amikor a vállamra tette a kezét mentorom, Sanyi bácsi.
–  Majd küldd ki őket a garázsok mögé bagózni. Rendes srácok ezek, vidékiek, nem lesz velük gond. 

És tényleg nem volt velük gond. Kicsit flegmák voltak, de keveset beszéltek, időnként eltűntek a garázsok mögött egy cigire, de amikor visszajöttek, dolgoztak rendesen. Tíz perc sétára voltunk a bázistól, nem volt kedvem a szokásos bohóckodáshoz a busszal, így az ebédszünet után, amit ők cigarettával félrevonulva töltöttek el, még egy órát dolgoztunk és éppen háromra értünk vissza. Sanyi bácsiék már ott sziesztáztak, láttam az elismerést a szemében: lám, az ő nevelése!

A következő nap miénk volt a Hamzsabégi a játszótérrel, egy másik csapattal közösen. Itt sem szabadott cigizni, kicsit tartottam tőle, hogy feszültség lesz belőle, de a fiúk meglepően szépen dolgoztak.
Ezúttal az ebédszünetben sem hagytak magamra, mintha kezdtek volna megkedvelni. Kálmán és Tibor a Nyírségből jöttek, egy rokonuknál laknak itt. Közös témánk is hamar akad, Tibor is gitározik, de elektromos hangszer, ahogy ő mondja, "villanygitár" még nem volt a kezében, egyszer szívesen kipróbálná. Kálmán is szívesen megtanulna, a csajok nagyon díjazzák, ha valaki szépen muzsikál. Korábban építkezésen dolgoztak feketén, de előfordult, hogy nem fizették ki őket. Tetszik nekik itt, kevesebb a pénz, de biztosabb, és nem is kell beleszakadni a munkába, a főnökök is normálisak, nem üvöltöznek. Ebbe nagyképűen már magamat is beleértettem. Meglepett, hogy úgy beszéltek erről a munkáról, mint életük első komoly munkahelyéről. Nem gondoltam volna, hogy bárki itt tartósabban tervez.

Szinte izgalommal néztem elébe a következő munkanapnak, vajon mi lesz a feladatunk? Ám a műszak végén a főnökasszony magához intett. El is felejtettem, hogy letelt a büntetésem, csak négy napot kellett dolgoznom. A kivett szabadságom is elfogyott, az irodában péntekre már igértem magam. A gondolat, hogy holnaptól nem a szabad ég alatt töltöm a napot, hanem egy asztal mögött ülve, elkedvetlenített. A főnökasszony alighanem kitalálta a gondolatomat.
–  Ha akarsz, holnap is bejöhetsz ám. Vagy bármikor, ha kedved tartja, ha úgy alakul. Látom, hogy rendesen dolgozol, nálunk mindig lesz neked meló!

Igazságtalannak éreztem a dicséretet, négy nap szöszmötölés, buszmegállókban ácsorgás után, mégis egészen meghatódtam, talán el is vörösödtem.. Tizenöt éves korom óta dolgozom, kisebb, nagyobb rendszerességgel, de ilyen szép dicséretben még egyetlen munkahelyemen nem volt részem. Másnap bevittem egy zsák ruhát és játékot Sanyi bácsinak, aki úgy tűnt, őszintén meglepődött, hogy újra lát. 

Azóta nem jártam a bázison, bár gyakran elhajtok előtte autóval, és mindig lelassítok, ha embereket látok a talponálló előtt. Keresem a szememmel jó ismerőseimet. Sanyi bácsit, a nagycsaládos kertészt, Fredet, az alkoholista űrkutatót, Nikit, a milliomos hajléktalant, vagy Tibort, a nyírségi gitáros fiút és barátját. Rendes emberek, nem akarnak se többet, se kevesebbet mint más: megkapaszkodni és talpon maradni.

Néha kedvem lenne megállni, kicsit kávézni, dumálgatni velük, megtudni, hogy megy a soruk. Megvan-e már Nikiék háza, hány gyereknél tart Sanyi bácsi? De persze nem állok meg, furcsán is nézne ki, ha így beállítanék, én már nem oda tartozom. Ha egyáltalán megismernének, talán be sem fogadnának úgy,  mint abban a négy napban.

Igyekszem szabályosan parkolni, ha mégsem sikerül, befizetem a büntetést, és dolgozom is rendesen. Ezt a cégnél is elismerik, és sikerült valamelyest előre lépnem. De azóta is megkísért néha a gondolat, hogy ha mégis úgy alakul, ha bármi lesz, ott szívesen látnak, náluk mindig lesz nekem meló.