Búcsú a szláv nőktől

— Rohadjatok meg mocskos állat magyarok! — üvöltöttem a sílécekkel megrakott félig üres Opel után. Ez már a nyolcadik magyar autó volt amelyik nem vett fel, hiába lengettem magyar reklámszatyromat a szlovák hegyekben kanyargó autóút szélén, miután társaim reggel a szállodában felejtettek. Síbakancsban csattogva, átkozódva futottam a busz után, majd rájöttem, hogy hiába minden. Leballagtam az országútra, és eltökéltem, hogy egyedül síelek ezután, soha többet nem állok szóba senkivel a csoportból, különösen szobatársaimmal, két építészhallgatóval; és a Nyuszifül nevű jogász lánnyal aki a buszban mellettem ült idejövet . Legalább ők észrevehették volna távollétemet.

A vágtató szlovák kamionok elől ijedten húzódtam az árokba, honfitársaimat, kik nyilvánvalóan ugyanoda igyekeztek ahová én, kétségbeesetten igyekeztem megállítani, de mindhiába. Újra és újra elhatároztam, hogy még három autót megvárok, és ha egyik sem vesz fel, visszafordulok. A nyolcadik autó is maga mögött hagyott én pedig már nem is integettem, csak szerencsétlenül álltam az út szélén, amikor lelassított mellettem egy fehér sportkocsi.

— Would you take me to the Myto ski center?—kérdeztem a vezetőtől, egy jó karban lévő szőke nőtől, aki egy csehszlovák sorozat valamelyik szereplőjére emlékeztetett.

— Myto?..Brezno!—felelte az anyósülésen ülő másik szőke, amit én igennek vettem és bekászálódtam a hátsó ülésre egy kisfiú mellé, aki rám ügyet sem vetve egykedvűen bámult ki az ablakon. Miután kicsit megnyugodva elhelyezkedtem, szemügyre vettem utitársaimat. Lehettek volna testvérek is, hajszínük árnyalata pontosan megegyezett, bár nem tudtam eldönteni, festett vagy valódi szőkék-e. Mindketten fehér bőrűek voltak, körülbelül egyforma magasak és erősen ki voltak sminkelve. Első pillantásra teljesen egyformának tűntek, mégis hamarosan úgy éreztem, egymás tökéletes ellentétei. Az előttem ülő kerek arcú lány nyugodtan és vidáman nézelődött, a másik, vékonyabb, és talán idősebb, szigorú arccal nézte az utat, keményen vezetett, és reszelős hangon káromkodott. A kisfiú ugyanabban a testtartásban nyomta az orrát az ablaküveghez, mint amikor beszálltam.

Nemsokára kiderült, hogy semmilyen nyelven nem tudunk kommunikálni, mivel ők szlovákul és németül beszéltek én meg csak magyarul és angolul. A vezető – nevezzük Evetének – rágyújtott és engem is kínált. A másik lány – legyen Libusa – bekapcsolta a rádiót én pedig a sportkocsi üvegtetetején át szemléltem az egyre idegenebb tájat. A kétségbeesés kezdett úrrá lenni rajtam, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy valahol lefordultunk a jó útról, és most már soha nem jutunk el Mytora. Zavaromat észrevette Libusa és én kézzel lábbal és néhány orosz szóval próbáltam neki elmagyarázni a helyzetet, de nem sokat értett meg, csak azt, hogy egyre idegesebb vagyok. Erre egyébként jó okom volt, mivel sem útlevél, sem térkép nem volt nálam, de visszafordulnom is lehetetlen lett volna, mert nem emlékeztem a falu nevére sem, ahol a szállodám volt. Rettegve vártam a percet, amikor ráunnak szerencsétlenségemre és kitesznek valahol. Ez hamarosan be is következett, amikor megérkeztünk egy városba, ez volt Brezno,a fehér autó úticélja, amit én igennek értettem.

—Mi,iz Bystica! Ne znaju Myto! —Evete lefékezett egy járókelő asszony mellett, előrehajolt Libusa felett , letekerte az ablakot, és szlovákul megkérdezte, hogy jutok el Mytora. Az asszony mutogatott valamit, Evete továbbhajtott és egy útkereszteződésnél megállt. Úgy tettem, mint aki nem érti a helyzetet, pedig nagyon is értettem.

— Mi,o Poprad, –ti stop! Myto cstiri kilometer!—ismételte többször is, egyre türelmetlenebbül. Eszembe jutott a másfél órás stoppolás az országút mellett, a hotel kulcsa a zsebemben, aminek csak a nevét tudtam, a címét nem.

— Gyalog?—mutattam két ujjal.

— Autostop!!—felelte. Próbáltam valamit kinyögni, de egy árva orosz szó nem jutott az eszembe, így hát csak kétségbeesve nézten kőkemény arcra, a jéghideg szürke szempárba, mely semmi mást nem árult el mint értetlenséget és felháborodást. Hirtelen megenyhült, elnevette magát és hitetlenkedve kifakadt :

— Én vigyelek el Mytora?—kérdezte olyan hangsúllyal,  ami éreztette mekkora képtelenséget kívánok tőle. Rábólintottam. A gúnyos mosoly lehervadt az arcáról és sűrű káromkodások között rámkiáltott magyarul: — Te buta magyar!!—erőszakosan beletaposott a gázba, és az autó elindult Myto felé. Megkönnyebbülten dőltem hátra. Úgy éreztem most már nem lehet baj, a nehezén túl vagyok.

— Picsku, picsku te! Benzinu ! Mi, Poprad!!!—méltatlankodott még egy darabig, majd a felháborodás helyét átvette a vidámság.  Ahogy a szerpentin egyre magasabb hegyek közé emelkedett, az utat sötét fenyőerdők szegélyezték, megint elfogott a nyugtalanság. „Hová a francba megyünk?”—gondoltam. —„Ez nyilván egy másik Myto lesz, a busz mindig lefelé ment”—de nem szóltam, nehogy megint magamra vonjam Evete haragját. Végül nem bírtam tovább.

— No Myto! Nye Myto!—kockáztattam meg bátortalanul.

— Mytora akarsz menni, igen? Most Mytora megyünk!—fordult hátra Libusa. Hamarosan megérkeztünk egy panzióhoz, melyen a Myto felirat díszelgett. Evete elégedetten nézett rám.

— Nye Hotel Myto, ja Myto ski centrum!! — magyaráztam. Ez volt az a pont ahol elvesztette a türelmét. Az arca megint megkeményedett, átnyúlt a vállam fölött, és kinyitotta mellettem az ajtót. Kiszálltam, tudomásul véve, hogy nem feszíthetem tovább a húrt, közös utunk itt véget ért.

— Na benzinu! — Előkotortam a zsebemből a síbérletre szánt háromszáz koronát, és felé nyújtottam. Ellökte a kezemet, kiszállt a kocsiból, és maga után ráncigált a szállodába.Most vettem csak észre, milyen apró termetű vékony nő volt. Fehér selyem blúzt, bokáig érő, szűk fekete szoknyát.és fekete bokacsizmát viselt, a nyolcvanas évek elejének divatja szerint. Olyan határozottan lépett be a szállodába, mintha itt minden az övé volna. A társalgó közepén egy kerek asztalnál népes társaság kártyázott. Egyenesen odament hozzájuk és a szavukba vágva, szlovákul megszólította őket.

— Sajnos ezt nem értjük!—szólalt meg egy kövér szakállas férfi magyarul, a többiek összenevettek, mit akarhat ez a furcsa nő? Evete rám nézett,és én megkönnyebbülten felvázoltam a helyzetet csodálkozó honfitársaim előtt. Kiderült,hogy jó helyen járunk, csak a falu másik végén van a sípálya.

— Koliko kilometer?—kérdezte Evete megadóan ahogy az autóhoz ballagtunk vissza. Próbáltam velük megértetni, hogy megérkeztünk, csak át kell menni a falun, de hitték is, meg nem is.

— Már nem kell sokat mennünk, itt vagyunk!—próbálkoztam magyarul, ahogy kezdem felismerni a falut, amit a sípálya tetejéről láttam.

— Akkor mész tovább gyalog?!—nevettek mind a ketten. Miután áthajtottunk a főtéren a fiú megrántotta kabátujjamat, és a hegyre mutatott. Mindannyian egyszerre kiáltottunk fel, ahogy megpillantottuk a hófolton csúszkáló sok kis apró pontot.

— Ne Myto? No Myto?—utánozta kétségbeesésemet Evete, ahogy befordultunk a buszparkolóba, ahol a többiek éppen lekászálódtak rozsdás Ikarusunkról. Fogalmam sem volt, mit is mondhatnék most. Úgy éreztem, megmentették az életem, és sehogyan sem tudom meghálálni.

— Gyekujem, gyekujem, gyekujem!—ismételtem el háromszor, bízva abban, hogy. megértik, mit érzek.

— Proszim... — felelte Libusa kedves mosollyal. Már szinte nem is volt kedvem otthagyni őket.
— Gyekujem! Te buta magyar!—legyintett Evete, becsapta az ajtót,  és visszafordult Poprád felé.  Még sokáig integettünk egymásnak a hátsó ablakban könyöklő kisfiúval, mielőtt eltűntek a kanyarban,