Köszönöm, minden jót, viszontlátásra!

Első alkalommal két éve újévkor mi vittük be mentővel a sürgősségire, kétoldali tüdőgyulladás diagnózissal. Az ügyeletes orvos - volt osztálytársam, Gyuri - szájon át Augmentint rendelt neki. Régi hozzátartozóipari motorosként ezt akkor sem értettem, Gyuri azt mondta, a nefrológiára kerül, majd ott eldöntik, mit kap erősebbet. Ami egész hétvégén nem történt meg, mert nem volt ügyeletes orvos, majd a professzor úr hétfőn eldönti. Professzor úr hétfőn elmagyarázta, hogy nagyon súlyos, valószínűleg visszafordíthatatlan a helyzet, fontolgatják, hogy intenzívre kerüljön, de onnan ebben a korban senki nem jön ki, itt már csak egy erősebb antibiotikum segíthet. És segített.

A következő alkalommal már a dialízis napján köhögött, rosszul volt. Nagy nehezen elértem nála, hogy ha már ott van, mutassa meg magát az orvosnak. Az ügyeletes orvos –  a jelenlegi főorvosasszon, R. Éva– vizsgálat nélkül hazaküldte. 

Délután már rosszabbul volt, alig kapott levegőt. Sikerült telefonon elérni a doktornőt, mert épp ügyeletben volt. Azt mondta, 

“Egész fürgén jött fel a lépcsőn, nem tűnt betegnek, amúgy meg nem vagyunk tüdőgyógyászat". 

Erre elmondtam neki, hogy az én fiam onkológia beteg, tüdőgyulladással többször is kezelték onkológiai osztályon Ausztriában, és ha csak a gyanú felmerült, már felvették, pedig az sem volt tüdőgyógyászat. Hosszas rábeszélésre sikerült rávennem, hogy a sürgősségin keresztül felvegye az osztályára 

“Ha ideérnek, amíg itt vagyok" Barátunk vitte be. Ismét tüdőgyulladása volt, két nappal később professzor úr elmagyarázta, hogy nagyon súlyos volt a helyzet, de szerencsére időben cselekedtek.

Legutóbb három hete került vissza a nefrológiára, mivel elesett a lakásban, és annyira le volt gyengülve, hogy nem tudott felállni. Nem nyitott ajtót a betegszállítóknak, akik erre egyszerűen mentek a dolgukra, de szerencsére volt egy lelkiismeretes nővér, aki felhívott, hogy jelezze, nem jelent meg a dialízisen, így a szomszédok segítségével kórházba tudtuk szállítani. Szerencsére most tüdőgyulladása nem volt, egyéb betegségei stagnáltak, a fő probléma az volt, hogy nagyon le volt gyengülve, és ki volt száradva. 

A feladat tehát a megerősítése lett volna, igaz, a nefrológia nem konditerem, de a kardiológia, a tüdőgyógyászat, és az urológia sem az, és mégiscsak egy krónikus vesebetegről van szó. 

Ezalatt a három hét alatt négy napig én is kórházban voltam, más okból, aztán jött a járvány, a látogatási tilalom, látogattuk, etettük, amennyit tudtuk, sajnos nem eleget. Az egyébként magyar viszonylatban kifejezetten kulturált, gondos kórházi ápolás ehhez annyit tudott hozzátenni, hogy naponta háromszor kapott ételt, hogy mihez kezd vele, az már rá volt bízva.

Szellemi állapota kifogástalan volt. A fizikai viszont nem javult, előbb stagnált, majd romlani kezdett. Ennek ellenére múlt hétvégén remény volt arra, hogy ezen a héten hazaengedik, a főorvos asszony azt tanácsolta, hogy azután oldjuk meg az otthoni ápolást.

Ennek lehetőségeit kutattuk, amikor közbejött egy hörgőgyulladás, köhögés, ami tovább gyengítette. Közben tüdőgyógyászaton is járt, ahol mindent rendben találtak, azon kívül, hogy ki van száradva és nem eszik. A hörgőgyulladásra semmilyen kezelést nem kapott egész héten át. Arra a kérdésre, hogy miért nem kap antibiotikumot, azt a választ kaptuk, hogy majd jövő héten, ha sikerült valamit kitenyészteni. 

Minden nap beszéltünk telefonon, minden étkezésnél felhívtam, azt mondta, eszeget. Ennek ellenére Bátyám a hétvégén ottjártakor úgy találta, hogy már napok óta nem evett. Javasoltam, hogy kapjon infúziót, és antibiotikumot nyomban. Bátyám ennek utánanézett, azt a választ kapta, hogy az ő esetében nem szabad TÚLZÁSBA vinni az infúziót, mert a vesebetegsége miatt vízrobbanást okozhat a szervezetében. De majd keddre kitenyésztik, hogy milyen antibiotikumra van szüksége, attól javulni fog a hörghurutja, és lesz ereje enni, akkor talán javulni fog. Emellett szerdán meglátogatja a professzor úr, és ő is nyilatkozik a lehetőségekről.

Hétfőre már válságos állapotba került, minden ereje elhagyta, EKKOR feltettek neki egy minimális dózisú infúziót, és egy széles spektrumú antibiotikumot, vízrobbanás nem történt. Sajnos nem sokat használt (egy nap alatt) a köhögés miatt alig kapott levegőt, egyre több oxigénre van szüksége. Fomtolóra vették, hogy átkerül az intenzívre. MIvel tavaly tavasszal végigcsináltam egy egy hónapos tüdőgyuszit fiammal, néhány nap intenzív osztállyal együtt, felhívtam a főorvos asszonyt, és megkérdeztem, ha nem elég az oxigén, és alacsony a szaturáció, van e lehetőségük nagynyomású oxigént adni neki, még mielőtt intenzív osztályra és lélegeztetőgépre kerülne. 

Nem, nincs, de nincs is rá szükség, mert a tüdőgyógyász megnézte, a légzése elég jó. Nem is fullad, vagy csak ritkán, a sima oxigént sem “kéri”. Tapasztalataik szerint aki fullad, az kéri az oxigént, de ő nem. Kérdeztem, mennyi a szaturációja, nem tudta, pulzoxi csak az intenzíven van, de konzíliumot kértek az intenzívről, eszerint intenzív ápolást nem igényel (egy kézi pulzoximéter 3000 Forint,. javaslom minden háztartásba, főleg, ahol beteg, vagy kisgyerek van, életet menthet). A probléma az, hogy nem eszik, így teljesen le van gyengülve, a széles spektrumú antibiotikum se tud hatni. (Amit aznap kezdtek el, ugyanis nem tenyésztettek ki semmit).

Megkérdeztem, hogy nem próbálkoznának-e mesterséges táplálással, akár vénásan, akár szondával. Hosszasan elmagyarázta, hogy a vénás táplálás miért nem jön szóba (nefrológiai okból) az orrszondát viszont jó ötletnek tartotta, van is orrszondájuk, “Kérdés, hogy az édesapja mit szólna hozzá”. 

Mondtam, hogy ez nem kívánságműsor, de majd megbeszélem vele. Aznap (hétfőn) főigazgatói engedéllyel bemehettem hozzá, jártányi ereje sem volt, nehezen beszél, de teljesen képben volt, és tudtunk kommunikálni. Elmondtam apámnak a szondát, és hogy ez miért fontos. Nem volt lelkes, de nem zárkózott el, azt mondta, legfeljebb abbahagyják, ha nem megy. Ezt jeleztem a főorvosassznynak, hogy az ő részéről ennek nincs akadálya. Erre egy kirohanást kaptam válaszul, hogy majd akkor be fogja írni, hogy a hozzátartozó ragaszkodott a szondás tápláláshoz, annak ellenére, hogy az intenzívről hívott kopnzílium szerint is helyes a jelenlegi terápia, azaz a szájon át táplásálással való próbálkozás, ehelyett én ragaszkodom hozzá, hogy kínozzák az apámat a szondával.

– Tudom, hogy nem kellemes, de sok időt töltöttem gyerekonkológián, az ötéves gyerekek is elviselik a szondát, van aki évekig.

– De az ötéves gyerekek nem ilyen rossz állapotban vannak ám, ilyen tüdővel, ilyen érrendszerrel.

– Nem, csak daganat van az agyukban, vagy esetleg áttét is, higgye el, láttam már elég rossz állapotban lévő gyereket szondával, sőt. Éppen azért táplálják őket, hogy ne kerüljenek ilyen állapotba.-

– Csakhogy ez a legyengülés nem most kezdődött ám, hanem most érkeztünk el oda, hogy visszafordíthatatlan! A professzor úr is megmondta, hogy ő sokkal korábbra, decemberre várta, hogy ezt az állapotot elérjük!

– Akkor ezek szerint a professzor úr alábecsülte az apám stamináját.

– Tessék? Mit mondott?

– Azt, hogy alábecsülték a stamináját.

– És mi az a stamina?

– Állóképesség.

– Mit beszél? Hogy alábecsültük az állóképességét?

– Igen. nemcsak fizikai állóképesség van, hanem lelki is. Életösztön.

– Ezt kikérem magamnak, húsz év tapasztalattal...a professzor úr pedig több, mint harminc éves tapasztalatával…

– Dehát ezt nem én mondtam, hanem ő. És ha ez igaz, akkor lehet, hogy most is alábecsülik.

– Rendben, akkor alábecsüljük. De ha már itt tartunk, akkor arról is nyilatkozzon, amit az intenzíves kollega javasolt. Hogy hozzájárul e, hogy morfiumot adjunk neki.

– És miért kellene neki morfiumot adni? Én éppenséggel nem látom úgy, hogy fájdalmai lennének.

– A fulladás érzetét csökkenti. De azt meg kell mondanom, hogy a morfiumnak más hatása is van, egyfelől az érzetet csökkenti, másrészt a légzési képességet rontja.

– De nem azt mondta délelőtt, hogy nem fullad? Én sem úgy látom, hogy fulladna.

– De ez változhat. Néha fullad, néha nem. Nem biztos, hogy holnap is így lesz.

Később a bátyám jelenlétében szerettem volna ezt tisztázni vele, hogy a LEHETNEK és a VANNAK esetében milyen forgatókönyvek lehetségesek, de a főorvosasszonynak még sürgős dekurzálnivalója volt, ezért élet-halál kérdéséről nem volt már ideje részletesebben társalogni. A bátyám mindenesetre megtiltotta a morfium alkalmazását, amíg ezt új helyzet nem indokolná, amiről kérünk azonnali értesítést.

Kedd délelőtt bátyám közbenjárására volt osztálytársa, az intenzív főorvosa is megvizsgálta apámat. Ő helybenhagyta az intenzíves kollegája véleményét, ám a szondás táplálást lehetségesnek tartotta. Közben sikerült egy gasztro-enterológus proffal is konzultálnia, ő elmondta, hogy a mesterséges táplálásnak három módja van, sajnos ebből kettő most nem jön szóba, esetleg a szondával meg lehet próbálkozni, amíg nem késő. Megpróbálkoztak a szondával, ám az apámnak úgy látszik, annyi ereje mégiscsak maradt, hogy kivegye. Nem baj, de legalább három hét után megpróbálták a a kóros legyengülés miatt felvett embert mesterségesen táplálni.

Délután sikerült meglátogatnom: nem köhögött, nem fulladt, nagyon gyenge, de nyugodt és derűs volt, egy fecskendőből ivott valami tápszert. Viszont nem lehetett vele kommunikálni, nem is ismert meg, szemlátomást valahogy leszedálták. De azért kiselőadást tartott nekem a Krisztus ábrázolásokról, és elénekelt egy Sárdy János dalt. "Grósznak volt igaza..." - mondja váratlanul. Hogy miben, azt nem tudom meg, de legalább tisztázzuk, hogy nem az utolsó MSZMP főtitkárról, hanem régi barátjáról, Grósz Jánosról van szó.

Mielőtt eljöttem, megkérdeztem, nem akar e még valami fontosat mondani, ki tudja, találkozunk e még. Azt mondta: “Nem kell mindig fontos dolgokat mondani. Kioltják egymást... Köszönöm, viszontlátásra, minden jót!"

Szerdán délelőtt, megvizsgálta a Professzor úr, azaz a korábbi főorvos. A professzor úr szerint jól elbeszélgettek, ami eléggé meglep a tegnapi látogatásom után. Véleménye szerint most minden azon múlik, hogy sikeres lesz e a táplálás, hajlandó e ebben együttműködni, ha igen, akkor talán ki tudjuk húzni ebből az állapotból. Apám megígérte neki, hogy.együttműködik, köszöni, viszontlátásra, minden jót.

Délután a bátyám volt bent nála. nagyon gyenge, alig tudja a szemét kinyitni, de amikor fent volt, megismerte, kimondta a nevét, és tudtak kommunikálni. Azt mondta, elege van, hagyják már békén. A bátyám szerint hullámzik a tudatállapota, az kizárt, hogy szedálnák, hiszen az bűncselekmény lenne, valószínűleg rossz ponton kaptam el tegnap. Azt mondta, ha kommunikálni akarok vele, délelőtt érdemes menni. Másnap kommunikálni alig tudtunk. Nem ismert meg, segítséget kért, de annyira ki volt száradva, hogy nem értettem mit mond, ettől dühös lett.

A következő látogatásomkor találkoztunk utoljára. Ültem mellette, fogtam a kezét, ahogy illik. Úgy éreztem, a tudata tiszta, de nemcsak mérhetetlenül fáradt, nincs is kedve velem kommunikálni. Ahogy hallottam, ilyenkor mindenki saját magával van elfoglalva. "Menjünk már, kész vagyok, gyerünk, haladjunk!" Mondta időnként. Próbáltam vele beszélgetni de ettől csak dühös lett. "András, te tudod egyáltalán, hogy mi történik? Érted?"

"Persze, hogy értem. De azért nem kell dühösnek lenni. Szép, hosszú életed volt...a fiaid egészségesek. Itt vagyok melletted, Attila is mindjárt jön. Neked legalább van, aki fogja a kezed... Gondolj bele, ki tudja, mi vár rám?" - mondtam, inkább magamnak, de azonnal megbántam,  azóta is bánom, okosabb lett volna hallgatni. 

Ha valakinek van ilyen esetekre egy jó mondata, kérem, ne tartsa magában. Apám ezt elfelejtette megtanítani, mindenesetre a magáét jól kigondolta. 

"Köszönöm, minden jót, viszontlátásra." –  ezek voltak az utolsó szavai.