Total Eclipse

Bukarest Air

Aki ismer engem 2011–ben, meglepődne, ha látna 2001 Szeptember 11.–én reggel a bukaresti repülőtéren, öltönyben, aktatáskával a kézben magabiztosan lépkedni az ismert japán autómárka daciai helytartója felé, egy angol biztosítási tanácsadó cég képviseletében. Mit keresek én itt, a leendő fotelrocker? Talán most már elmondhatom.

Jelentést kellene írnom egy palacsintává lapult terepjáróról, amely szerencsésen megmenekült utasai szerint egy kevésbé veszélyes útszakaszon állt fejre valahol Bukarest és Constanza között. Jelentésem cáfolhatná a "világ legbiztonságosabb offroad autójának" legendáját, amely szélsőséges esetben akár a modell visszahívásához is vezethet. Ehhez látnom kell az időközben Bukarestbe szállított vaspalacsintát, majd magát az utat, ahol a szerencsétlenség történt, és mindkettőről felvételeket készíteni, majd némi szöveges kiegészítéssel továbbítani az autógyár japán felelősségbiztosítója felé. Fekete hajú, jóképű és napbarnított öltönyös férfi köszöntött, első utunk az autócég központi telepére vezetett, ahol szemügyre vehettem a roncsot. Hihetetlennek tűnt, hogy ebből élő ember valaha is kiszállt. Az irodában a helyzet ismertetése után (az utasok több hete kórházban, a kereskedő szerint kisebb sérülésekkel, indokolatlanul) a cégvezető indítványozta, hogy rögvest induljunk el a helyszínre, hogy sötétedés előtt odaérhessünk. Az órámra pillantottam, mindjárt dél volt és még csak nem is reggeliztem.

–Milyen messze vagyunk pontosan? - kérdezem

–Mintegy 200 kilométerre– hangzott a válasz– de útközben nincs autópálya.

–Előbb akkor letenném a csomagomat a szállodában. Talán ebéd után elég lesz elindulni. Két–három óra lehet az út?

–Korán sötétedik és rosszak az utak, azt javaslom, hogy ha fényképezni akar, induljanak nyomban. A leggyorsabb autónkat adom, pillanatnyilag kettő van belőle az országban, a másik az enyém.–azzal átadott egy slusszkulcsot kísérőmnek. Míg a dokumentáció fénymásolására vártunk, megtudtam, hogy kísérőm nem csupán sofőr, hanem autómérnök, mindent tud a szóban forgó modell paramétereiről és képességeiről. Amikor megérkezett a titkárnő a papírokkal, felpattant, és zsebre vágta az asztalon heverő slusszkulcsot.

–Ne késlekedjünk, majd útközben eszünk valamit

La Strada

Irány a tenger, nekivágtunk a nagy román országútnak. Alig hagytuk el Bukarestet, gyomrom jelzett, kértem útitársamat, hogy álljon meg a következő McDonald’snál, mert szívesen ennék valamit.

–McDonald’s? Hiszen elhagytuk Bukarestet, visszaforduljak? –érzékeltem, hogy McDrive nem esik utunkba, ezért helyesbítettem:

–Egy benzinkút is megteszi, ahol bekapnék néhány szendvicset....

–Benzinkútnál?! – hüledezett még jobban, majd lassított egy benzinkút mellett. Magam is láthattam,l a kutak mellett szürke bódé árválkodott, ahol olajat és benzint lehet kapni, nem szendvicset. Ez sem volt nyitva, de ígérte, ha lát bármit ahol ehetünk, azonnal megáll.

Hajtottunk tovább, Románia fővárosából a tengerparti nagyváros felé, a töredezett kis úton, amely jelentőségében és egyhangúságában leginkább a Kőröstetétlen – Jászkarajenő útvonalra emlékeztetett, ahol gyermekkoromban sokat utaztam nagyszüleimhez. Már elbóbiskoltam, a múlton merengve, amikor emberem a fékre lépett, és bekanyarodtunk egy PIZZA feliratú lapos tetejű faház elé, amely az életnek semmi jelét nem mutatta.
Aki látta az "Eszeveszett mesék" c. filmet, az országúti pizzériában játszódó jelenet alapján kaphat precíz képet a hely atmoszférájáról. Útitársam hellyel kínált a teraszon, majd hamarosan elővánszorgott egy lompos pincérnő. "Két pizzát" rendeltünk, és hamarosan további kérdés nélkül az asztalra került két négyszögletes, gőzölgő paradicsompürével megkent lepényféleség. Kritikátlanul befaltuk, majd megvitattuk a leglényegesebb üzleti és családi paramétereket. Miután a kávét is megittuk, megállapítottuk, hogy két óra is elmúlt, és a felet utat sem tettük meg, ezért szapora léptekkel "a cég leggyorsabb autója" felé indultunk.

Eclipse

Gyönyörű, piros rakéta volt az Eclipse. Vezetője lezseren pittyentett a slusszkulccsal, majd a süllyesztett kilincs felé nyúlt, de az ajtót nem, tudta kinyitni. A legkisebb zavar nélkül hátrább állt, és újra pittyentett, de az ajtó nem nyílt. Egyre ingerültebben pittyegett, miközben szemerkélni kezdett az eső. Megpróbálta kulccsal kinyitni az autót de a zár nem adta meg magát, viszont a sportkocsi szirénázni kezdett. A vijjogás rövid időn belül abbamaradt, eközben az autómérnök egy bicskával szétnyitotta a slusszkulcs műanyag tokját, az elemeket piszkálgatta, összerakta, majd újra próbálkozott, egyre reménytelenebbül.

–Típushiba, valószínűleg lemerült az elem...– sóhajtotta. Számomra egyszerűnek tűnt a megoldás: –Vegyünk bele elemet! – javasoltam.

–Elemet, hol? – kérdezett vissza, picit ingerülten. – Azt sem tudom, hol vagyunk. Ebbe speciális elem kell. És most már az sem segítene, a védelmi rendszer blokkolta az indítást, csak számítógéppel lehetne újra elindítani.

–Nincs itt valahol a közelben egy márkakereskedő, aki tudna segíteni? –Ááá..– legyintett –Mi vagyunk az egyetlen Romániában. Fel kell hívnom a főnökömet…–tette hozzá keservesen.

Közben már fél három felé járt, az eső pedig egyenletesen esett. Behúzódtunk a szemközti buszmegállóba, telefonálni. Sírós hangon előadta a problémát, majd úgy látszott, nem tolták le túlságosan, mert megkönnyebbülten tette le a mobilt.

–A főnököm utánunk jön a másik Eclipse-szel. Nincs más hátra, mint várni. Mikor indulhattunk el? – tervezgetett, bár egyre nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy sötétedés előtt már nem érjük el úticélunkat. Egy darabig így álltunk, szótlanul.

–Nem fog egyhamar ideérni, már egy órája itt állunk – mondtam teljesen feleslegesen, mert szemrehányóan rám nézett. Az eső közben elállt, hirtelen ötlettől vezérelve próbáltam menteni a helyzetet:

–Nem próbálja meg még egyszer? Hátha csak az eső miatt… a nedvesség…

–Ugyan már, semmi értelme! –emelte meg a hangját.– Mondtam már, ezt az autót már nem indítjuk el, azt sem tudom, hogy kerül vissza ––majd mindezt illusztrálandó a zsebébe nyúlt a kulcsért, az autó felé sem nézve lemondóan pittyentett vele.

Az irányjelzők felvillantak. Összenéztünk. Ebből a távolságból is tisztán hallottuk a zár kattanását. A mérnök a kocsihoz rohant, és feltépte az ajtót. Örömében körbetáncolta a sportkocsit, és az összes ajtót kinyitotta, mintha maga sem akarná elhinni, hogy most már beszállhatunk. De lehervadt az arcáról a mosoly, amikor eszébe jutott a riasztó.

–Kizárt, hogy elinduljon...–legyintett, miközben az indítóba dugta a kulcsot Azon már nem is csodálkoztam, hogy a motor az első pöccre felbőgött.

–Ilyen nincs...ez típushiba– mentegetőzött, miközben bekászálódtam mellé.

–Akkor javaslom, hívja fel a főnökét, hogy ne jöjjön, hátha még nem jár messze.

Bólintott, a zsebéből előkapta modern maroktelefonját, és tárcsázott. A beszélgetés mintha ingerültebb lett volna az előzőnél is.

–Mázlim van a főnök, még el sem indult... Nem találja a kocsikulcsot, teljesen a plafonon van.––tette le a telefont, majd üres tekintettel maga elé bámult..

–Most mi a baj már megint? Induljunk el, tök sötét lesz, mire odaérünk, és nem fogok tudni fényképezni!– kértem.

A mérnök válasz helyett lassan a zsebébe nyúlt, és két ujja között tartva előhúzott onnan egy ugyanolyan kulcscsomót, mint ami az indítóban fityegett. Törvénytelen röhögésben törtünk ki mindketten.

Jönnek a hírek

Hamarosan a Eclipse újra száguldott a kietlen román országúton. Egyre jobban szürkült a délután, mégis mindketten úgy éreztük, hogy túl vagyunk az út nehezén. Egy időre rossz minőségű beton autópályára tértünk, majd azt elhagyva az egykori diktátor által közmunkásokkal értelmetlenül feltöltött völgyek között jártunk, ahol elmondása szerint édesapja is dolgozott. A rádió latin jazzt játszott, és az út unalmában egyre inkább személyes dolgokról kezdtünk beszélgetni. Egyszer csak a szavamba vágva felkiáltott és előbb románul, majd hogy én is értsem, angolul káromkodni kezdett:

–Fuck! Shut up! Shut up!! Shut the fuck up!!!

–Mi történt, elfogyott a benzin? – kérdeztem, az előzmények után nem lepett volna meg, ha az Eclipse-hez megfelelő benzin is csak Bukarestben lenne kapható. Semmi válasz, csak felhangosította a rádió román nyelvű karattyolását, hirtelen mozdulattal az útpadkára s kormányozta az autót, és leállította a motort. Azt hittem a szerencsétlenül járt terepjáró sorsára jutottunk, de mielőtt magyarázatot kérhettem volna. a mérnök felemelte a mutatóujját, és feszülten figyelte a rádiót, egyre döbbentebb arccal, majd felém fordult a hírrel.

–Megtámadták az Egyesült államokat! Az elnök egy repülőgépen van...
Fel sem fogtam az őrült a szavak értelmét, amikor egyszerre szólaltak meg a mobiltelefonjaink. Engem az anyám hívott kétségbeesetten–

–Miért nem veszed fel, nem hallottad mi történt? A süket bátyád meg éppen most repült Prágába! Hol a fenében vagy? Hogy fogtok hazajönni? Leállt a légi forgalom! Egyáltalán mit keresel Bukarestben, mi közöd neked az autókhoz?

Beszámoltam, hogy Constanza közelében vagyok egy félreeső országút szélén, ülök egy piros sportkocsiban, amiből kettő van az országban, és egyelőre azt sem tudom, Bukarestet látom e még valaha, ha tényleg kitört a világháború. Mit tagadjam, izgalmasnak tűnt a szituáció. Közben útnak indultunk, a mérnök hallgatta a rádiót, és folyamatosan frissítette a megdöbbentő híreket.

–Már három gép van. A Pentagon lángokban áll… Az elnök elmenekült....Nem tudják ki a támadó, de valószínűleg Szaddám.

Esteledett, iparvidékre értünk.

–Messze van még ahol a baleset történt? – tudakoltam.

–Rég elhagytuk már azt a helyet. Most már mindegy, úgyis sötét van, megnézzük Constanzát. Majd visszafelé megkeressük.

Kikötő

Lassanként teljesen elfeledkezve eredeti uticélunkról, esti szürkületben megérkeztünk a a kihalt, szeles kikötővárosba

–Tessék, ez Constanza...milyen kihalt..nyáron tele van turistákkal...–merengett.

–Nézzük akkor meg a tengert, ha már itt vagyunk!– javasoltam.

–A tengert, ilyenkor, minek? Inkább keressünk egy kávét!

Elmagyaráztam, mit jelent a magyar embernek a tengert látni. Bólintott és hamarosan a kikötőben állította le az Eclipse–et. A szél vészjóslóan korbácsolta a fekete hullámokat. Egy teremtett lelket nem láttunk sehol. Egy kocsma előtt több autó is állt, a bejárat felé intett. A helyiség zsúfolásig tele volt matrózokkal és a szokásos kocsmai alakokkal keveredő oda nem illő vendégekkel, hozzánk hasonló öltönyösökkel, gyerekekkel, rendőrökkel: mindenki tátott szájjal a plafonra szerelt ütött kopott tévén bámulta a CNN képeit. Talán órákon át ültünk ott, és néztük a kommentárok között ugyanannak a képsornak az ismétléseit, egyikünk sem tudott felállni. Úgy éreztük, hogy minden kockát meg kell jegyezni, mert ilyen egyszer történik az ember életében.

Visszafelé jó ideig hallgattunk, kint koromsötét volt, és mindketten méltatlannak éreztük volna a szerencsétlenül járt terepjáró ügyének felemlegetését. SMS–eket váltottunk szeretteinkkel, és nyugtáztuk, hogy nem veszítettünk semmit, a támadás egyre inkább amerikai ügynek tűnt, amiből mi, kis keleti népek remélhetőleg kimaradunk. Az amerikaikat szörnyű csapás érte, de végül is mindig keresték a bajt, állapítottuk meg. Félretéve a világeseményeket politizálni kezdtünk, és hamarosan megegyztünk abban, hogy a mi népeinket, akik évszázadonként békében éltek együtt, a nagyhatalmak uszították egymásra. Szerinte a magyar politikusok gyakran felelőtlen kijelentéseket tesznek, de persze a románokat sem kell félteni. Ebben meg kellett egyeznünk.

Késő éjjel értünk a szállodához, már nem volt érdemes lefeküdnöm, mert a légi információk szerint reggeli gépemre hajnali négykor kellett becsekkolni az új biztonsági rendelkezések miatt. A praktikus dolgokra visszatérve, megígérte, hogy jelentésemhez majd küldenek néhány fotót emailben. Egy pillanatra felrémlett előttem küldetésem totális értelmetlensége, de elhessegettem a gondolatot. Az ilyenkor szokásos frázisokkal búcsúztunk.

– Köszönöm az utat, nem fogom egyhamar elfelejteni. – sokáig ráztuk egymás kezét, éreztem, hogy szeretne még mondani valamit, csak nem találja a szavakat.

– Én sem...Hát, remélem, ha mégis háború lesz, nem egymásra fogunk lőni.

2011 szeptember 11.