A paciens

Hónom alatt cipősdobozzal, szabad kezemben az Ecseriről beszerzett ódon orvosi táskát lóbálva magabiztos léptekkel érkezem a 112-es postára. Az ajtóban elbizonytalanodom, és megtorpanok: vajon jó helyen járok? A cipőt postán maradó, expressz üzleti csomagként, utánvéttel szeretném feladni. cseppet sem egyértelmű, hogy hová fordulhatok, ilyenkor szoktak hosszas sorban állás után egyik ablaktól a másikig, rosszabb esetben a szomszédos utcából nyíló másik bejáratig küldözgetni. Semmi gond, majd megkérdezem a biztonsági őr bácsitól...Belépve végigpásztázom a tömeget, a mindig segítőkész, pocakos őrt keresem. Többször felmerült már bennem, hogyan venne üldözőbe egy postarablót, de most nem látom sehol. De máris szürke inges, sportos fiatalember perdül elém.

– Segíthetek valamiben a doktor úrnak? –  Egy pillanatig hezitálok, hogy hozzám szólt e egyáltalán. Ja persze, eszembe jut a táska.
– Igen, köszönöm, Ezt a csomagot szeretném feladni. Expressz. Üzleti. Postán maradó. Utánvéttel...
– Akkor jó helyen jár. Húzzon egy sorszámot. A négyes gombot tessék megnyomni. –  majd meg sem várva a géphez pattan, gombot nyom, és előzékenyen sorszámot húz.
– Köszönöm, nagyon kedves.
– Semmiség, ez a munkám.–  majd közelebb hajol – Ugye orvosnak tetszik lenni? – csodálkozást mímelek:

– Miből gondolja? –  kérdezem
– Én azt megérzem, tetszik tudni....meg hát a táska.
– Ja, hát persze...– töprengek, hogyan zárhatnám rövidre a beszélgetést.
– Igen, tényleg orvos vagyok, kitalálta.
– Mondtam! – örvendezik –  Belgyógyász, ugye?
– Az, belgyógyász vagyok.
– Innen az SZTK-ból?
– Nem. a Szent Imre kórházból. –  Felelem szemrebbenés nélkül. 

Hát persze, hogy a Szent Imre kórházban dolgozom. Tisztán él bennem az érzés, amikor meglátogattam barátnőmet a kórházban, aki tényleg ott dolgozik. Távozóban siettem a munkahelyemre, a folyosón szétváltak előttem az emberek. Többen picit meghajolva, a férfiak kalapot emelve köszöntek... a táskámnak. 

Újdonsült páciensem épp kérdezni akart valamit, de a "kórház" szó említésétől zavarba jön. A fejét vakargatja. Közben én a kijelzőn keresem a sorszámomat, majd még egyszer leellenőrzöm a cédulán, és meglepődve olvasom:

– Totó-lottó, sorsjegy, értékcikk, papír - írószer...
– Biztos benne, hogy jó cédulát húzott? Én, ahogy mondtam, egy csomagot szeretnék feladni...
– Legyen nyugodt a doktor úr."-kacsint bennfentesen, majd csak pusztán megerősítésképpen, a megnyugtatásomra, az egyik sort beelőzve, az ablakhoz lép, és kérdez valamit.
– Bosszús arccal, fejcsóválva tér vissza, és egy másik cédulát nyom a kezembe.
– Jó volt a sorszám, csak a hölgy hamarosan elmegy. Így hamarabb sorra kerül.–  megérezve bizalmatlanságomat az újonnan kiszemelt ablakhoz furakszik, majd miután megkapta a felvilágosítást, látom, hogy elégedett mosollyal bólint, és a nyomaték kedvéért egy paksaméta zöld és piros cédulával tér vissza.
– Addig ezeket töltse ki a doktor úr.
– De melyiket? A pirosat, vagy a zöldet? Erre az van írva, hogy térti-vevény, ez meg ajánlott, én pedig egy csomagot szeretnék feladni. Expressz, üzleti, postán maradó...

Magabiztosan legyint. Majd ott elmondják. Érzem, ilyen pitiáner dolgokkal nekem nem kell foglalkoznom, hiszen már az ő védő szárnyai alatt vagyok. Viszont, ahogy számítottam rá, volna egy kérdése.

– Doktor úr, hadd kérdezzem meg, ha meg nem sértem, lenne egy problémám...
– Tessék...–  sóhajtok a fáradt sebész leereszkedésével, akit épp egy hét órás operáció után zaklatnak állhatatos hozzátartozók.
– Én nagyon sok tojást eszem. Lehet abból bajom? Árthat a tojás?
–  Ez érdekes kérdés. Régebben úgy volt, hogy a kardiovaszkuláris problémák fő oka a koleszterin, de aztán változott a tudományos álláspont. –  fejtegetem.
– Á, a sárgáját nem eszem ám meg! Csak a fehérjét!
– Ja, az egészen más. A fehérje egészséges. Feltéve, ha ledolgozza! – A nyomaték kedvéért felemelem a mutatóujjam.
– Le bizony, gyúrok. Nem híztam egy dekát sem. pedig két pofára zabálom a tojást.
– Na azért azzal vigyázzon. Jóból is megárt a sok. Mennyi tojást eszik?
– Húszat!
– Mi?! Naponta?
– Igen, tízet reggel, tízet este. De csak a fehérjét. Az ugye nem árthat?
– Hááát...én nem tudom. Ijesztően hangzik, de végül, ha ledolgozza...
– Le én! Ha maga mondja, akkor meg vagyok nyugodva.
– Szemem sarkából a kijelzőt figyelem, elkeseredetten várom, hogy megjelenjen a számom, de hiába.

Ehelyett egy szalagcím villan fel gondolataimban:  "HALÁLRA ZABÁLTA MAGÁT TOJÁSSAL A BIZTONSÁGI ŐR". Próbálom menteni a helyzetet.

– Tudja, igazából meg kéne kérdeznie a háziorvos kollégát erről a tojás dologról, nekem nem igazán a szakterületem...
– Hát nem belgyógyász?
– Dehogy nem. Belgyógyász vagyok eredetileg, de onkológián dolgozom – Ahogy kimondtam, már tudtam, hogy hibáztam.
– Onkológia? Az a RÁK ugye? Akkor maga látott egy pár hullát...–  halkítja le a hangját elkomolyodva.
– Mi daganatnak mondjuk. És nagyon sokan meggyógyulnak...–  próbálkozom.
– Én nem félek a haláltól. Nekem egy gyógyszerem van: a Jézus! Tudja? Én abba a kórházba nem teszem be a lábam, ha eljön az óra, megyek. Én a fogorvosnál se félek, bírom a fájdalmat. Érzéstelenítés nélkül!

– Hát igen, a hit az fontos. Mindenkinek más a fájdalomküszöbe

Jó félórája beszélgetünk, már nyíltan a kijelzőt bámulom. Ha a sorrend szigorúan monoton növekvő, még ketten vannak előttem. A páciensem is érzékeli, hogy fogy az idő, még szeretne kérdezni valamit. Bizalmaskodva közelebb hajol:

– Volna még valami, doktor úr. Nem is tudom, hogy beszélhetek e róla..
– Hát nem ráérünk? Csak tessék, mi a probléma.
– A SZEX! – mondja fojtott hangon, jelentőségteljesen.
–  Ja, az más. Remélem minden rendben van, de nem a szakterületem. Nem vagyok urológus –  Ez végre hihetően hangzik.

– Hajajajj. Túlzottan is rendben! Nem tudok leállni! Egyre inkább kívánom a szexet, egész nap kefélnék! –  büszkélkedik de érzem, hogy valami van a háttérben.
– Nagyon helyes. A szex egészséges, végül testmozgás, sport.
– De nem lehet belőle bajom?! Árthat?
– Ugyan miért ártana?
– Na és a fertőzések? Vannak mindenféle fertőzések! Nem kell velük foglalkozni?
– Már hogyne kellene velük foglalkozni! Némelyik biztosan halálos, az AIDS és ...például a...

– A hepatitisz?
– Úgy van! A hepatitisz! Tudja azt maga jól. Szexeljen nyugodtan, de ne ész nélkül, figyeljen oda, hogy kivel meg hogyan!
– Nem lehet csak úgy fűvel-fával, igaz? –  cinkosan hunyorít hozzá a szemével
– Nem bizony! Az életével játszik! Ha felesleges energiái vannak, inkább gyúrjon...– a szemem sarkából is érzem, ahogy felvillan a kijelzőn az életmentő sorszám.
– Na jó, én jövök, vigyázzon magára! És szívből kívánom, hogy ne legyen a páciensem!
– Köszönök mindent, doktor úr! Nagyon megnyugtatott..
– Ugyan, mivel? Jó egészséget! –  hárítok egy osztályvezető főorvos rutinszerű nagyvonalúságával, tegyük el gyorsan azt a borítékot, én CSOMAGOT szeretnék feladni, és most végre az ablakhoz lépek...
– Expressz, üzleti, postán maradó...–  hadarom megkönnyebbülten
– Itt nem veszünk fel csomagot. Vásárhelyi Pál utca – vágja az arcomba a kisasszony.
– TESSÉK??? Fél órája várok!
– Sajnálom, ki is van írva, nem tudom felvenni. Egyébként a sorszáma sem stimmel, nézze, csekkbefizetés, banki szolgáltatások....

Kétségbeesve keresem a páciensem, de nyoma veszett. Mögöttem már türelmetlenkedik valaki a következő sorszámmal.

– De hiszen a páciens.... a kollégája direkt meg is kérdezte....
– Milyen kollégám?? Ja, igen, annak az úrnak is megmondtam világosan, hogy csak ajánlott levél, HA CSOMAG, akkor Vásárhelyi Pál utca!!!