Kihajolni veszélyes

Egy modern betonházban laktam a vár alatt, kis garzonlakásban. A szűkösségeket ellensúlyozta a szép kilátás : ha egy kicsit kihajoltunk, a Gellért hegyet is lehetett látni a szabadság szoborral. A legnagyobb előnye viszont az volt, hogy a szomszédokkal szinte nem is kellett találkoznunk, a mi folyosónkon a lakásokat főleg irodák bérelték, néha fiatalok, diákok, vagy nagyothalló nyugdíjasok, akik egyáltalán nem zavarták egymást. Egyszer az apám megjegyezte: ”Egy csinos lány lakik a szomszédodban!”- Néha  tényleg szoktam látni egy sápadt szőke  lányt a folyosón, vagy a liftben, párszor köszöntem neki, de ő nem viszonozta, aztán nem foglalkoztam vele. Meglepett, hogy az apám figyelmét felkeltette, mert bár a maga módján tényleg szép volt, nem volt feltűnő jelenség.

Egy délután, amikor hazaértem, láttam a szőke lányt, amint a szomszéd ajtót zárta be éppen. Tudomást sem véve róla beléptem a lakásba. Ahogy az ajtót csuktam be, hallottam cipősarkának erőteljes kopogását a kövön, kinéztem a folyosóra . Egy Sharon Stone típusú szőke bombázó viharzott el az orrom előtt, amikor mellém ért, rám nézett, és begyakorolt mosollyal biccentett. Tátott szájjal néztem utána, nem annyira az elragadtatástól, inkább a tarisznyás hamupipőke elegáns üzletasszonnyá változása lepett meg.

Mesék persze ma már nincsenek, hamarosan kiderült, hogy Eszter nővérét láttam, Ágit, aki a lakás tulajdonosa. Az év első napján úgy esett, hogy egyedül voltam otthon, tervet kellett másnap beadnom, és egész éjjel rajzoltam. Délben bevittem a terveket az egyetemre, majd hazamentem, behúztam a függönyöket, és holtfáradtan az ágyba zuhantam, rögtön el is aludtam, mint egy darab fa. 

Úgy tűnt , hogy percekkel később, de valójában órák múltán arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtón. A CD-játszó egy ideje ugyanazt a számot ismételte, azt hittem, emiatt tört rám valamelyik szomszéd. Kábultan és ijedten, álomtól összeszűkült szemmel, pizsamában nyitottam ki az ajtót. Meglepetésemre Eszter  volt váratlan látogatóm, karján három év körüli kislányt tartott, és érthetetlenül  hadart, az ijedtségtől el-elfúló hangon. Kértem,hogy ismételje meg amit mondott, mert csak most ébredtem fel. Ha lehet, még ijedtebben és összefüggéstelenebbül elmondta, hogy amíg ő lent járt az ABC ben, valaki megpróbált betörni a lakásába, ő visszatérve éppen rajtakapta a betörőt, aki Esztert félrelökve elmenekült. Így végül is szerencsés véget ért volna a történet, ha a tolvaj nem töri bele álkulcsát az ajtóba, ellehetetlenítve ezzel  a bejutást. Eszter pedig nagyon szeretett volna bemenni, mert a kisbabája odabent egyre hangosabban sírt.

Az egész annyira valószínűtlennek tűnt, de ugyanakkor hízelgett is, hogy tőlem várja a helyzet megoldását. A fürdőszobában felhúztam a farmerom a pizsama tetejére, megfésülködtem, és próbáltam olyan arcot vágni a tükörben,mint aki éppen most segít egy bajbajutott szerencsétlen nőn. Először csavarhúzóval próbálkoztunk, a lánynak az az ötlete támadt, hogy ha leszerelem a levélrést borító fémlapot, ő majd könnyedén benyúl, és belülről nyitja ki az ajtót.Sajnos a fémlemez eltávolítása után sem lett nagyobb a levélrés. Ezután a zárat bütyköltük hosszadalmasan, de szakértelmünk hamar csődöt mondott. Nem sokat használt a kalapács sem, az ajtó különösen ellenállónak mutatkozott. A baba egyre jobban sírt, és most már testvére is elkezdte idekint, Eszteren pedig erőt vett a pánikhangulat, mindenáron be akart jutni a lakásba.

Az ablakok előtt széles, vasbeton virágtartók húzódtak végig az egész szinten. A miénkben már régen nem volt virág, de még föld sem. Miután tanácstalanul figyeltem az egyre hisztérikusabbá váló lányt,az az ötletem támadt, hogy a virágtartón valahogy át lehetne jutni  hozzájuk. A következő pillanatban már kint állt az ablakpárkányon, kezében a kalapáccsal. 

Rám nézett ,és inkább mondta mint kérdezte :

–Segítesz?!  

–Hát persze.– feleltem azonnal, miközben átfutott az agyamon, hogy az ötödik emeleten lakunk. 

Mire sikerült kijutnom a virágtartóra, ő már odaát volt, a kalapáccsal betörte üveget, kinyitotta az ablakot és bemászott. Remegő térdekkel másztam utána és nem tudtam megállni, hogy le ne nézzek az utcára. Beugrottam a kis lakásba, mely a miénk szakasztott mása volt miközben a lány az üvöltő csecsemőt próbálta valahogy megnyugtatni. Leültem egy fotelba és körülnéztem. A lakás sokkal nyomorúságosabban festett, mint  gondoltam. A szobát keresztül-kasul átszelték a ruhaszárító kötelek, rajtuk mérhetetlen mennyiségű gyerekholmi lógott. Az ablak alatt két gyerekágy állt, körülöttük kupacokban a gyűrött ruhák és szétdobált játékok. A lány  a kezembe adta a gyereket, és felemelte a telefont.

–Ági,nagyon nagy baj van,gyere gyorsan ahogy csak  tudsz! –hadarta sírós hangon–.. dehát  jönnöd kell,ki sem tudunk menni innen!–Eszembe jutott a másik gyerek a folyosón. Hát róla közben egészen megfeledkeztünk. Megpróbáltam az ajtót belűlről kinyitni, de nem sok sikerrel jártam.

–Azt mondja, hívjunk egy lakatost –tette le a telefont a lány. 

Felhívtam a tudakozót, és megkérdeztem, meg tudnák - e mondani egy lakatos telefonszámát. A telefonos kisasszony komolyan azt felelte, hogy nincs ilyen nyilvántartásuk, legfeljebb így, hogy „Lakatos Albert, Lakatos Attila...” Ezen még nevetni is tudtunk.

 –Van telefonkönyved?– kérdeztem a lányt, de nem volt neki. 

– Akkor vissza kell mennünk.–-jegyeztem meg.

– És vele mi lesz?–mutatott a lány a gyerekre.–Nem hagyhatjuk itt!

– Akkor velünk jön. – feleltem, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Valószínűleg végig sem gondoltam, hogy miről beszélek. 

A térdünkön csúsztunk át a virágtartón, egymással szemben, görcsösen szorítva a kicsit, amíg a másik néhány centit tovább araszolt. 

– Fogod?–  kérdezte a lány. 

– Fogom! – feleltem.

– Fogod?! – kérdeztem.

– Fogom! –- felelte ő.

Mikor végre odaát voltunk, percekig nem tudtunk megszólalni.  A gyerekek a szőnyegen  játszottak a Lego-val,amit makettekhez szoktam használni. Én szólaltam meg először 

– Az igazság az, hogy baromi tériszonyom van. –-ismertem be. 

– Nekem is! – nevette el magát Eszter. –A létrára sem merek felállni!

Amíg a zárszerelőre vártunk, megtudtam,hogy szegről–végről kollégák vagyunk, ő szobrászatot tanul a Képzőművészeti főiskolán. Többet nem találkoztunk, hamarosan el is költöztek onnan. Később gondoltam csak rá, hogy meg is halhattam volna. Egy idegen nővel egy csecsemővel a kezemben. Ennél ostobább és szebb halált el sem tudok képzelni.

2009