Barbi

Hosszú, szőke hullámos hajú lány volt, Barbinak hívták. A vonaton ismerkedtünk össze, még Zuglónál sem járt, amikor már csevegtünk, mint régi barátok. Megtudtam róla, hogy többé-kevésbé csavargó életet él, lakott ő már mindenhol, többek közt Szolnokon is, innen találtunk közös ismerőst. A vonat Kispestnél túl sokat várakozott, és Barbi elpanaszolta, hogy így alighanem lekési a busz csatlakozását Mátészalkán. A kupéban utazó többi utasról kiderült, hogy nyugdíjas vasutasok és persze volt náluk menetrend, így felvilágosították a lányt, hogy tényleg, ha ebben az ütemben haladunk tovább, bizony lekési.

– Dehát mi történik itt? Miért állunk ennyit? –  Méltatlankodott néhány utas, akiknek a fülkékben már nem jutott hely, így a folyosóra kényszerültek. Egy videókazettákkal megrakott szatyrokat cipelő asszony állt meg a kupé előtt, és tekingetett ki az ablakon.

–A kalauz szarakodik persze. Egy nő elvesztette az iratait, azt mondja otthagyta az ügyvédnél és nem akar leszállni. Nem tudom mit szarakodik...Lökje le aztán kész...van jegye azt mondja, csak az igazolványa nincs itt azt mondja az ügyvédnél maradt... – közvetítette az eseményeket látszólag maga elé dünnyögve, de az újságja fölött felé sandító közönség érdeklődésére nagyon is számot tartva.

– Hát ez egyszerűen nem igaz, így most már tuti hogy lekésem a csatlakozást..– sipította Barbi némi műfelháborodással.

–Mink is vasutasok vagyunk – jegyezte meg a mellettem ülő nyugdíjas–de ilyenkor kár nagy felhajtást csinálni. Kár az egész szerelvényt ezér visszatartani. Különben is, ha van jegye aszongya...? Majd a rendőrök leszedik....Az is ember.. – tűnődött magában a politikai helyzetelemzők szakértő fölényével.

– Ez a kalauznő idióta... Magának ehhez nincs joga! – kiabált a folyosón egy jól öltözött, testes férfi. Közben megérkezett a rettegett kalauznő, végigmérte a fickót és bejött hozzánk a fülkébe.

– Csókolom, Marikanéni! – nyögte és nagyot fújtatott ahogy leült. Apró termetű, rövid, csapzott hajú, barna bőrű lány volt, mélyen ülő, szomorú fekete szemekkel. Az élesre vasalt műszálas kalauznadrághoz poros barna férficipőt viselt. Inge a negyven fokos meleg ellenére állig begombolva. Őt szidta a vonaton utazó hatszáz utas, pedig alig lehetett több húsz évesnél.

– Szervusz Zsuzsika, mondjad, mi van itt. – szólt a nyugdíjas elnéző mosollyal, kiélvezve a rászegeződő kíváncsi pillantások kereszttüzét

– Hát tessék elképzelni, ez a nő ez agybeteg! Ez nem normális. Én is idegbeteg vagyok, de ez agybeteg! Egyszerűen nem hajlandó leszállni! Egyszerűen mondhatok akármit, nem hajlandó leszállni! – darálta rekedten, a dühtől el-elfúló lélegzettel, remegő kezekkel gesztikulálva.

– Ne idegesítsd fel magad Zsuzsika. Azt mondják van jegye.

– Van, de félárú, és igazolványa meg nincsen!!! Azt mondja hogy tanárnő, de igazolványa nincsen, pénze nincsen irata nincsen, és nem akar leszállni. Éntőlem itt maradhatunk reggelig. Innen nem megyük tovább amíg le nem száll, az biztos.

– De most mért kell ezért, Zsuzsikám, aranyom, felidegesítened magadat! Mindenki ideges, szeretne hazamenni, már egy fél órája állunk. Hát ne vedd mán a szívedre. Hát az is ember!

– Igen, de Marikanéni nem érti meg?! – ordítja könnyes szemmel Zsuzsika – És ha jön az ellenőrzés? Akkor meg mit csinálok? Hiába szidják az anyámat?! Nem én találtam ki a szabályt!!!

– Zsuzsika ne idegesítsd fel magad, tudod hogy neked nem szabad. Nem kéne neked pihenni kicsit? Én úgy tudtam, te már nem dolgozol, szanatóriumba mégy.

– Voltam két hónapig de nem ért az semmit. Tiszta ideg vagyok most is. Pedig szedek orvosságot is. – egy kicsit mintha megnyugodott volna. Remegő kezét nézte.

– Tessék megnézni! Remeg a kezem! Tetszik látni? –

– Nekem tök ugyanez volt! – Barbi leült mellé és megfogta a kezét. – Nyugtató teát kell inni!

– Az használ? – kérdezte Zsuzsika gyámoltalanul, mostmár teljesen kiesve a rettegett kalauznő szerepéből.

– Mi az hogy! Csak az használ! – vágta rá Barbi, és körülnézett, meggyőződve arról, hogy mindenki őt figyeli, beleértve a folyosón jegyzetelő nagydarab férfit is. –Például amikor  petefészek-gyulladásom volt, mindenféle gyógyszert felírt a nőgyógyász de túrót nem ért. Elmentem másikhoz, az sem használt. Aztán elmentem a természetgyógyászhoz és azt mondta, semmi más nem kell, csak igyak nyugtató teát. Hát mintha elfújták volna! Én sem hittem volna el, ha nekem mondják, nem hiszek az ilyenekbe, de tényleg!

Zsuzsika hitetlenkedve hallgatta. Feszült arcvonásai megenyhültek, és teljesen elfeledkezett arról, hogy ő a kalauz egy vonaton, ami miatta áll lassan negyven perce. Marikanéni rángatta vissza a valóságba.

– Menjünk, Zsuzsika. Majd Szolnokon csinálsz valamit!

Szomorúan nézett maga elé, aztán sóhajtott, felállt, rendbeszedte egyenruháját és határozottan kilépett a fülkéből. Néhány pillanat múlva hallottuk a füttyöt, és a kocsi elindult. Zsuzsika tovább veszekedett a testes férfival a folyosón.

–Maga meg mit jegyzetel, ne jegyzeteljen már!

– Nem tilthatja meg! – felelte az vigyorogva – A Jászkun Krónikában elolvashatja!

– Azt próbálja meg!

– Miért? Nem tilthatja meg...

A vonat zötyögött tovább, mindenki gondolataiba merült. Barbi törte meg a csendet.

– Basszus, mostmár tuti, hogy lekésem a csatlakozást!

(1995, Cegléd)