Az öreg bánya titka

Óbánya az Északi Középhegységben az országhatártól mindössze 1 km-re található. Eredeti neve Sóskapuszta volt, mely korábban uradalmi birtok volt, a második világháború végén katonai kórház létesült a településen, mely1950-ben kapta az Óbánya nevet, a Mátrai Hőerőművet tápláló lignit kitermelésére létesített bánya miatt. A bányát a termelés gazdaságtalansága miatt 1960-ban bezárták. A termelés leállása után a bánya járataiban gombatermesztéshez kezdtek. A bánya gépüzeme és vegyesüzeme 1989-ig továbbra is működött. Ezen üzemek bezárásával az 1990-es években a községben a munkanélküliség 30%-osra emelkedett. 1998-ban ide települt a koreai érdekeltségű Old Sin Kft. gyára, ahol televíziós készülékek külső műanyag dobozait gyártották. A munkanélküliség ennek köszönhetően az ezredfordulóra 3% alá csökkent.

A kárbecslő

Egy késő nyári napon, friss jogosítványommal a brit kárbecslő cég autóját hajtottam Óbánya felé. Mellettem az anyósülésen akkori dobosom és főnököm, egyben önkéntes gépkocsivezető-oktatóm, Győző terpeszkedett, hozzám hasonlóan sötét öltönyben. Az ülés támláját hátrahajtotta, cipőjét lerúgta, zoknis lábát lezseren a feltette a műszerfalra, és a szélvédő alatt kinyújtotta. Mire a Suzuki bekanyarodott  a főútvonalról az egyutcás faluba, már megbeszéltük a feladatot.

Súlyos vízkárhoz igyekeztünk, a bejelentés szerint a tévé-karosszériákat gyártó üzemben az elkészült termékeket tároló raktár teteje megsérült egy hatalmas viharban, és többezer doboznyi áru ázott péppé. A kárbecslő dolga ilyenkor a következő: A helyszín szemrevételezése, a tönkrement áru megtekintése, a károsultak képviselőinek kikérdezése, mindezek dokumentálása, majd képekkel illusztrált szöveges jelentés készítése a biztosítónak, a kár összegének reális becslésével.

Persze mindezt csak akkor, ha a károsult megfelelő nemzetközi biztosítással rendelkezett, egy olyan biztosítónál, amely üzleti kapcsolatban állt megbízónkkal, egy nemzetközi kárbecslő céggel. Az angolszász gyakorlattal szemben ugyanis a német piac által dominált magyarországi piacon nem volt gyakorlat, hogy független kárszakértőkkel dolgozzanak a biztosítók. Itt inkább az a jellemző, hogy a biztosítóknak van egy saját károsztályuk, amelyik megszakérti a kárt és eldönti a kártérítés mértékét. Sok multinacionális cég viszont vélhetően olcsóbb helyi biztosítást kötött, és nem az anyacég biztosítása szolgált fedezetül az esetleges károkért.

Ezért előfordult, hogy ha hírét vettük egy tűznek vagy árvíznek ami egy multinacionális céget érintett, azonnal autóba pattantunk, és a helyszínre siettünk, csak azért, hogy elsőként megtudakoljuk, volt e nemzetközi biztosítása a károsultnak. Ha igen, akkor a mi anyacégünk felvette a kapcsolatot a biztosítóval, és azzal a fegyverténnyel igyekezett megbízást szerezni, hogy mi már a helyszínen vagyunk. Ha nem, mint az gyakran megtörtént, akkor a kár együttérző szemrevételezése után angolosan távoztunk. Itt azonban biztosra mentünk, a károsult koreai cég biztosítójának független partnerként érkeztünk az özönvíz színhelyére.

A vállalat telephelyén özönvizet nem találtunk, csak egy látszólag elhagyottnak tűnő és kihalt bányát, ami úgy nézett ki, mintha 1960-as bezárása óta nem változott volna semmi. Porlepte, ismeretlen rendeltetésű gépek, drótkötél pályákon árván lógó csillék között néhány viharvert üzemi épület emelkedett ki a mindent belepő porból: Sötét öltönyben a Sinistra körzet díszletei között álltunk, és sehol egy teremtett lelket nem láttunk. Ilyen alkalmakkor már a helyszínen vár bennünket a biztosítási bróker, aki jó esetben már ismeri a károsultat, de most előre jelezte, hogy késik, magunkra voltunk utalva a felderítésben.

Attila és Tibor

Némi keresgélés után megtaláltuk a bejáratot az egyik csarnoképületen, ahová belépve elindultunk a legkevésbé elhanyagoltnak tűnő folyosón, a pislákoló neonok fénye alatt. A falakon betört üvegek mögött szakadozott faliújságok sorakoztak, rajtuk újságkivágások a szocialista munkaverseny megsárgult híreivel.
Nem voltunk biztosak benne, hogy jó helyen járunk, a környezet egyáltalán nem emlékeztetett azokéra a multicégekére, ahol hasonló ügyben jártunk. Jobban emlékeztetett a Vágóhíd elhagyott üzemépületére,  amit miután megszűnt az üzem, zenekaroknak adtak ki próbahelynek.

Otthonosan mozogtunk az ilyen környezetben, mert szabadidőnkben mi is a Vágóhíd egyik próbahellyé alakított helyiségében gyakoroltunk mi is rendszeresen, amit épp ilyen folyosókon szoktunk megközelíteni.  Mégis abszurd volt a helyzet, mert most nem zenélni jöttünk, hanem munkába, mégpedig az évszak ellenére sötét öltönyben és nyakkendőben, mint büszke brit kárbecslők.

Egyszercsak feltűnt a színen egy hozzánk hasonlóan öltönyös, szemüveges ázsiai fiatalember, hóna alatt hatalmas dossziéval, és széles gesztusokkal üdvözölt bennünket magyarul:

– Jó napot, hát itt vannak! Attila vagyok, fáradjanak velem, már vártuk önöket!

Kezet fogtunk, névjegykártyát cseréltünk, mqjd megnyugodva követtük, ezek szerint mégsem tévedtünk el. Udvariasan elolvastam a kétnyelvű névjegykártyát, az egyik oldalon koreai kanjik sorakoztak, a másikon viszont latin betűkkel szerepelt a neve és pozíciója. Ebből kiderült, hogy kísérőnk nem viccelt, tényleg Attilának hívták! Talán valamelyik szülő magyar, konstatáltam, hiszen akcentus nélkül beszélte a nyelvünket.

Kanyargós séta után kinyitott előttünk egy ajtót, és egy apró irodában találtuk magunkat, ahol neonfény alatt, egy hetvenes évekből itt maradt íróasztal mögül szemüveges ázsiai fiatalember pattant fel, ugyanolyan öltönyben, mint Attila, mintha ikertestvérek lennének. Azon már meg sem lepődtünk, hogy Tiborként mutatkozott be. 

Később Győző elmesélte, hogy a külföldön élő ázsiaiaknál bevett szokás, hogy helyi nevet is adjanak maguknak. Még Angliában tanult, amikor kínai kollégiumi szobatársa elhívta sörözni egy csapat honfitársával, akik mindannyian angol neveken, "George"-ként, "Fred"-ként vagy "James"-ként mutatkoztak be.

Tiborral röviden tisztáztuk jövetelünk célját: Örülnénk, ha mesélne a júniusi nagy viharról, és természetesen szeretnénk megtekinteni a beázott tetőt, és az elázott termékeket, amennyiben ez lehetséges, hiszen meglepő módon majdnem két hónap eltelt azóta.

A biztosítás alaptörvénye

A biztosítás alapszabálya, hogy minél előbb, lehetőleg azonnal jelenteni kell a kárt a biztosítónak, hogy legyen lehetősége megszemlézni a tönkrement értékeket. Emellett mindent meg kell tennie a kárvallottnak a kár csökkentése és a további károk megelőzése céljából. Ez esetben: be kell foltoznia a viharban tönkrement tetőt, nehogy további károk keletkezzenek, mondjuk egy újabb viharnál.

Első pillantásra itt több minden hibádzott: Tibor és Attila elkísértek bennünket a megsérült raktárba, ám az elázott tévés dobozoknak hűlt helyét találtuk: elégették őket, hogy ne legyenek útba. A raktár olyan állapotban volt, hogy szemlátomást bármikor összedőlhetett volna egy kisebb vihartól, de éppen a tető kisebb rések fénypászmáitól eltekintve eléggé folytonosnak tűnt. Emellett semmilyen javítási munka nyomát nem tapasztaltuk, amit az 1960-as évek óta végeztek volna rajta.

Így jobb híján, be kellett érnünk a két fiatal mérnök, Attila és Tibor érzékletes beszámolójával: Eszerint a kérdéses szombati napon, június 15.-én, hatalmas vihar csapott le Petőfibányára. Az előző héten legyártott, bedobozolt termékek, több tízezer euró értékben éppen itt álltak, ebben a poros sötét raktárban, ahol álltunk, és várták a másnapi szállítást. Amit sajnos nem tudtak teljesíteni, mert miközben az épületet próbálták megmenteni az özönvíztől, az áru a tető beázása következtében teljesen tönkrement, szinte megsemmisült, tetemes kárt okozva ezzel a gyártónak. A kárt a helyreállítási munkák miatt nem jelentették azonnal. A tönkrement árut azért semmisítették meg, hogy helyet nyerjenek az újnak Abban bíztak, hogy ha minél előbb rendbehozzák a termelést, és nagyobb ütemre kapcsolnak, be tudják hozni a lemaradást. Sajnos ez nem következett be, a vállalat azóta is a kiesett szállítás miatti bevételkiesést nyögi, ezért elérkezettnek látták az időt, hogy a biztosítóhoz forduljanak némi jogos kártérítésért, hiszen nem véletlenül fizeti anyacégük a tetemes biztosítási költségeket.

Miközben szomorúan bólogattunk, ismertettük vendéglátóinkkal a biztosításnak a kötvényben is alaposan leírt alapszabályait. Sajnos ezeket itt nem sikerült maradéktalanul betartani. Jó lett volna, ha láthattuk volna az elázott dobozokat. Fénykép legalább van róluk, amit továbbíthatnánk a magunké helyett? Nincs? Na nem baj, el tudjuk képzelni. Az eső rég felszáradt, ez rendben is van. Ezek a viharok jönnek-mennek, mintha itt sem lettek volna, csak a kár marad. Dehát a tető...az az igazság, hogy nem látjuk, hol szakadt át. Attila mintha máshol mutatta volna, mint Tibor, és így a félhomályban elég messze is van. Pontosan, hol is javították ki? Innen sajnos nem látszik, csak kívülről. Szívesen felmásznánk a tetőre, de azt most nem lehet, értsük meg, nem biztonságos. Ha esetleg előre megbeszéltük volna, hogy ilyen szándékkal jövünk. .

Számlák természetesen nincsenek, helyi vállalkozók javítottak ki mindent, az emberek nagyon sokat segítettek. Sokan a szabadnapjukon bejöttek, és dolgoztak, a fél falunak ez az üzem ad munkát. És szükség is volt rájuk, be kellett pótolni az elmaradt termelést, ami lám, még mindig nem sikerült, de jó úton járnak.

Kárpótlásul megmutattak egy halom sértetlen, frissen bedobozolt árut. Hogy el is tudjuk képzelni, kibontottak egy dobozt: a benne lévő tárgy hatalmas, akkoriban elterjedt képcsöves tévére emlékeztetett, de a képcső nélkül: a dobozok áramvonalas, feketére és ezüstre fújt, belül üres műanyag tévé-karosszériákat rejtettek, polisztirol habbal bélelve. Felmerült bennem a kérdés, hogyan tudtak ezek úgy elázni, hogy teljesen tönkremenjenek, talán elég lett volna megszárítani és újra csomagolni őket. De mivel a sérült áru sajnos nem állt rendelkezésre, és amúgy sem kaptunk egyetlen kérdésünkre sem értékelhető választ, ezt már nem tartottuk fontosnak feszegetni.

Megköszöntünk mindent, mi továbbítjuk az információt a biztosító felé, majd jelentkezünk. Tibor  elnézést kért, és elszaladt valahova, így hármasban maradtunk Attiláva. Mégis, mit gondolunk, mennyi időn belül fognak fizetni? Kíváncsiskodott magyarul. Győző igyekezett diplomatikus választ adni. Hát ezt nem tudhatjuk, itt ugye több zavaró körülmény is van, aminek utána kellene járnunk. Sajnos nem tudunk garantálni semmit. Attila csalódottnak tűnt, de abszolút megértőnek. Bizony, okosabb lett volna, ha nem égetik el az első számú bizonyítékot, de mostmár nem lehet mit csinálni. Tibor közben visszatért, elnézést kért, hogy el kellett szaladnia, de ha lenne még egy kis időnk, az igazgató úr is beszélni szeretne velünk.

A két boríték

Rendetlen, zsúfolt, félhomályos üzemcsarnokba léptünk, ahol példás csendben több tucat férfi és nő dolgozott, a fuószalagokról leemelt, elkészült árut csomagolták. A csarnokból nyíló vaslépcsőn keresztül közelítettük meg az igazgatói irodát, amit klasszikus, régi filmekből ismert módon a csarnok feletti hídon "rendeztek be", bár valószínűbb, hogy egy az egyben a bánya korábbi vezetésének bútorait használták. Az igazgató kopasz, idősebb férfi, a Tibor irodájából már ismert kincstári íróasztal fölé görnyedt és sűrűn telegépelt papírokat silabizált egy fém íróasztallámpa erős fényénél, ami filmek kihallgatási jeleneteiből volt ismerős. Miközben Tibor és Attila halkan becsukták maguk mögött az ajtót, az igazgató orrára tolta a szemüveget, félig felemelkedett a székéből és kezet nyújtott. Ő nem magyar néven mutatkozott be, és névjegykártyát sem adott, angolul beszéltünk. Semmi különös, csak nem akart udvariatlan lenni. Érdeklődött, hogy minden rendben volt-e, megtudtuk-e a fiúktól, amit szerettünk volna, és mit gondolunk, mikorra várhatják a kártérítést. 

Összenéztünk, már lélekben a visszautat terveztük. Rajtunk igazán nem fog múlni, de ez némi időt vesz igénybe. Ha szükségünk lesz még valamire, majd jelentkezünk. Az igazgató megértően bólogatott, majd fáradtan sóhajtott. Szeretett volna meghívni bennünket ebédre, itt a faluban nagyon jó konyha van, de mint láthatjuk, nagyon elfoglalt, a tetemes kár után a termelést helyre kell állítani. Azért mégis szeretné, ha nem mennénk haza éhesen, ezért kéri, ne utasítsuk el szerény hozzájárulását az ebédhez. Fiókjából két hosszú borítékot vett elő, és ünnepélyesen felénk nyújtotta az asztal mögül. Se köpni se nyelni nem tudtam, utoljára a gépjárművezetői vizsgámon kerültem hasonló helyzetbe, de akkor sem önként, és akkor sem a korrumpálandó oldalon ültem.

Győzőnek viszont a szeme sem rebbent, valószínűleg nem először látott ilyet, barátságosan megrázta a fejét, mint aki maga is restelli az elutasítást.

– Ó nagyon kedves, de igazán nem fogadhatjuk el, mi egy angol cég vagyunk, és ez nálunk szigorú előírás. 

– Ugyan, ez nem probléma, mi is angol cég vagyunk! – viccelt az igazgató, és már egy kicsit határozottabban próbálta a kezünkbe nyomni a borítékokat, így egy kis közelharc után természetesen üres zsebbel távoztunk, és igyekeztünk nem elröhögni magunkat, amíg Attila kikísért.

A vesztegetési kísérletet egy közeli étteremben beszéltük meg, miközben az étlap árait böngésztük.

–  Mit tippelsz, mennyi lehetett a borítékban? Kijött volna belőle egy harcsapaprikás túrós csuszával, vagy kérjek valami olcsóbbat?

–  Pár százezer, fejenként. 

–  Ugyan már, max pár tízezer...

–  Hülyéskedsz? Ez egy százhúszezer eurós kár...

–  Azt a kurva! El kellett volna fogadnunk!

–  Ja persze! És ha kiderül, a Howard nem csak kirúg, de még be is perel bennünket! Ez a cég abból él, hogy mindenki elhiszi, hogy bennünket nem lehet lefizetni! Hogy nem vagyunk részrehajlóak, nem úgy, mint egy magyar biztosító, ami a saját károsztályát bízza meg...

–  Ja, és bennünket ki bíz meg? Szintén egy biztosító. Mégiscsak neki dolgozunk, nem a károsultnak. 

–  Az igaz..de mégiscsak jobban néz ki így, mintha saját magukat bíznák meg. Na és a károsult is nyugodtan fizethetne bennünket, akkor meg neki dolgoznánk! És a biztosító ezt el is fogadná, Angliában ez így megy!

Közben megérkezett a bróker,  sűrű szabadkozások közepette, és csatlakozott az ebédhez. Beszámoltunk neki a tapasztaltakról, ami alapján meg tudta írni ő is a jelentését, kárpótlásul pedig kifizette az ebédünket.

Ezen már nem is akadtunk fenn, apró szívességnek tűnt az elszalasztott százezres kenőpénzhez képest.

Időjárásjelentés

Az irodában nekiláttunk az eset feldolgozásának, a jelentésünk nagyon arrafelé mutatott, hogy nem lesz itt semmiféle kárrendezés, a biztosított szinte minden elképzelhető mulasztást elkövetett. 

–  Szerintem ezek a vietkongok piszkos csalók. Az sem lepne meg, ha nem is lett volna vihar!  –  kommentálta az esetet idősebb amerikai kollegánk, Gary, az öbölháború veteránja, akinek a politikai korrektség nem tartozott az erősségei közé. Neki minden ázsiai potenciális Vietkong volt, ahogyan minden arab tálib.

–  Ezek koreaiak, Gary, nem viet-kongok. –  legyintett Győző, mintha ez számított volna  – Dénes, megtennéd, hogy utána nézel az időjárásnak?

 – És mégis honnan?  –  érdeklődtem

 – Az Országos Meteorológia Szolgálattól.

 – Ja, ők csak tudják. Tíz esetből kilencszer nem jön be, amit mondanak.

–  Persze, az előrejelzés. De visszamenőleg elég pontosan meg tudják állapítani, hogy milyen idő volt.

És így is történt. Érdeklődésünkre a Meteorológiai Szolgálat határozottan állította, hogy Óbánya térségében a kérdéses napon egy csepp eső nem esett , de még az azt követő, és azt megelőző három napban sem. Kivételesen száraz nyár után voltunk, özönvízszerű viharnak nem vették hírét, de ennek az akkori helyi sajtóban sem találtuk említését sehol.

A biztosítási csalás súlyos vád,  nehéz bizonyítani. Mi nem vagyunk nyomozók, csak kárbecslők, ráadásul a kárbecslő nem szívesen javasolja a Biztosítónak, hogy tagadja meg a kifizetést. Talán ezért, talán azért, mert eszébe jutott a beszélgetés a cégünk függetlenségéről, Győző megeresztett még egy telefont a koreai ikrek valamelyike, Attila vagy Tibor felé.

 – Sziasztok, csak egy kis apróság! Biztosak vagytok a dátumban? Nem lehet, hogy egy héttel előbb volt, vagy később az a nagy vihar?

Teljesen biztosak voltak benne, hogy minden úgy és akkor volt, amint leírták. Erre nem lehet nem emlékezni, ez egy valóságos özönvíz volt.

 – Hát jó. Nincs okunk kétségbevonni. Mégis, nagyon hálásak volnánk, ha ezt tudnák valamivel bizonyítani.  – majd megkönnyebbülten letette a telefont, végre lezárhatjuk ezt az ügyet is, megy a számla, jöhet a következő.

De az ügy mégsem ért véget. Hamarosan levelet hozott a postás Petőfibányáról:

Tisztelt Kárszakértők!

Ezúton igazoljuk, hogy Óbánya térségében folyó év június 15.-én nagy erősségű vihar pusztított, jelentős mértékű csapadékkal.  A folyamatosan szakadó eső miatt csal a lakosság széles körű összefogásával tudtuk az utcán hömpölygő vizet megfékezni, ennek ellenére a vihar után számos helyről jeleztek viharkárokat, megsérült tetőket, kidőlt fákat. Tanúsítjuk, hogy a vihar miatt az egykori bánya, jelenleg az Old Sin kft. telephelye is jelentős károkat szenvedett, melynek során a raktárépület teteje megrongálódott, és a vállalat ott deponált teljes raktárkészlete megsemmisült, ezért részükre érvényes biztosításuk alapján az igényelt kártérítést feltétlenül indokoltnak tartjuk. Amennyiben az esettel kapcsolatban további felvilágosításra van szükségük, készséggel állok szíves rendelkezésükre!

Üdvözlettel, Dr. Gasch Lipót, Óbánya község független polgármestere