Csak matek

Negyedik általánosban Irén szerettette meg velem a matekot és magát. Távolságtartó volt, de azért éreztem, hogy kedvel, az ilyesmi rám inspirálólag hatott, és hat a mai napig is. Édesapja anyám főnöke és mentora volt abban a gimnáziumban, ahol korábban tanított. Még akkor is ő igazgatta az intézményt, amikor a bátyám oda járt, ezért a nevét otthon gyakran hallottam. A "Tanár Úr" a családunkban fogalomnak számított, így dicsfényéből a lányára is vetült. "Irénke", ahogyan anyám hívta, korábban neki is tanítványa volt ugyanabban a gimnáziumban, "kedves teremtésként" emlékezett rá, ahogyan minden lány tanítványára, akit kedvelt.

Matematikatanárként ismertem meg a teremtést, aki az én perspektívámból nézve csinos fiatal nő volt. Korához képest konzervatívan öltözködött. Jól állt neki a szokásos pedagógus outfit, a hosszú, fehér köpennyel takart szoknya - blúz, (télen garbó) kombó, bézs színekkel, testszínű harisnyával, közepesen magas, fekete papucscipővel vagy csizmával. Szandált, farmert nem emlékszem, hogy hordott volna,  ahogy élénk színekre sem, csak barna árnyalatokra. Kis barna nő volt, nagy barna szemekkel, tartózkodó félmosollyal. Szenvedéllyel tanította a matematikát, ami ránk is átragadt. Mégsem csinált belőle elit klubot, néhány későbbi kollegájával ellentétben, akik hajlamosak voltak az ügyeletes zsenikre koncentrálni a figyelmüket, a többieket pedig inkább csak alázni. De ez engem már szerencsére nem érintett, mert akkorra már én is a matek-elithez tartoztam, hála Irén iránti rajongásomnak.

Gyengéd érzelmeimet elsősorban matektanulással tudtam kifejezésre juttatni, úgy tűnt, hatásosan. Sikerült a kegyeibe férkőznöm, vagy csak tudatában volt a családi kapcsolatnak. Ezt kihasználva néha sikerült úgy kevernem a kártyát, hogy tanítás után "véletlenül" összefussunk az iskola udvarán, és mivel egy irányba vitt az utunk, együtt sétáljunk hazafelé. 

Fogalmam sincs, Irén mennyit érzékelt az akció tervezettségéből, de legalábbis úgy tűnt, nincs ellenére, és egy fokkal kedvesebb is volt, mint az órákon. Végigsétáltunk a Kassai úton a Szántó körútig, majd az átellenben lévő Kassai úti iskolát jobbról kerülve a szigorúan társasházas Keskeny János utcán, jobb napokon a kertes Batthyány utcán át közelítettük meg a forgalmas Ady Endre utat. Itt a zöldre várva még maradt idő lekerekíteni a beszélgetést, mielőtt elértük Irén szüleinek Sallai Imre utcai házát, hogy aztán búcsút intve elégedetten baktassak tovább a Május 1. utca felé.

Útközben leginkább én beszéltem, Irén pedig okosan hallgatott, vagy kérdezett. Érdeklődése őszintének tűnt, és sosem forszírozta az iskolai témákat, amiért nagyon hálás voltam neki, ilyenkor úgy éreztem "civilben" beszélget velem.

Nyáron Tihanyban nyaraltunk, amikor anyámnak eszébe jutott, hogy meglátogassa egykori mentorát, a Tanár urat, akinek a közelben volt nyaralója. Apám ki akart maradni a bennfentes pedagógus társalgásból, a bátyám sem lelkesedett, hogy a szünidőben az igazgatójával találkozzon, így én lettem útitársa. Unalmamban vagy az Irén-kapcsolat miatt csatlakoztam, de nem vártam semmit az úttól. Merre volt a nyaralójuk, már nem tudom, de a házra élénken emlékszem: Egy domboldalon, sok szőlővel körülvéve balatoni vörös kőből épült kis bungaló volt, nagy terasszal, amire hűs árnyat vetett a futó szőlő. A Tanár Úr a teraszon fogadott, és egy nagy asztalnál ültetett le bennünket. Úgy tűnt, egyedül van, és  miután beszélgetésbe merültek anyámmal, negyedóra is eltelhetett, amikor a háta mögül felbukkant a lánya, aki a beszélgetés zajára ébredt fel. Irén barátságosan köszöntött bennünket, majd lekuporodott apja mellé. Erre nem voltam felkészülve: Imádott matektanárnőm, személyesen, fürdőruhában, barnára sülve! Ez sok volt kiskamasz szívemnek, teljesen leblokkoltam. Civilben fiatalabbnak tűnt, mintha vendégségben a házigazda nálam alig idősebb, otthon unatkozó nagylánya ült volna közénk.

A "felnőttek" beszélgettek, a Tanár Úr szónoki stílusában adott elő, anyám áhitattal rezonált, Irén pedig hallgatott, jól tudtam, hogy van benne gyakorlata. Kicsit megsajnáltam, hogy ezzel az idős emberrel kell töltenie a nyarat. Mennyivel jobban járna, ha ehelyett velünk pingpongozhatna az újságíró üdülőben!  Időnként rám mosolygott, mintha cinkosan azt mondaná: "Bizony, mi is szoktunk beszélgetni, de most jobb lesz, ha hallgatunk!". Elkaptam a tekintetemet, képtelen voltam visszamosolyogni. Így ültünk némán, számomra végtelenül hosszúnak tűnő ideig, szüleink elmélyült beszélgetését hallgatva, amíg búcsút nem vettünk, az ilyenkor szokásos útravaló csemegékkel. A találkozás így is éppen elég merengeni valót hagyott a nyár hátralévő részére.

Pedig nem is tudtam, hogy akkor láttam utoljára. Szeptemberben már a legendás Sűrű mama osztotta a matekot azoknak, akiket méltónak talált rá, a többieknek a jól irányzott krétát, vagy tockost a táblai vonalzóval. Irén búcsú nélkül távozott, általános csalódást keltve ezzel az osztályban. Szerettünk egy tanárt, ráadásul olyat, aki nem túl népszerű tárgyat tanított, de ő ezt szemlátomást nem értékelte, amit árulásnak éreztünk. Érdeklődtünk iránta osztályfőnökünktől, de nem kaptunk egyértelmű választ, hogy miért és hová vitt az útja. Anyám úgy tudta, elhagyta a pedagógus pályát és vállalkozásba fogott a férjével, ahogy akkoriban mondták "maszek" lett. A pályaelhagyást anyám is árulásnak tartotta, így több szó nem is esett róla. Kár érte, kiváló ügynök volt. 

Azt sem tudtam, hogy férjnél van. Közös sétáink alkalmával ő semmit nem mondott magáról, intimnek vélt "beszélgetéseink" kizárólag rólam szóltak. Úgy éreztem, hogy kiadtam magamat valakinek, akiről semmit sem tudtam, és aki végül szó nélkül faképnél hagyott. Nem volt kinek szemrehányást tenni, Irén matekóráival együtt a beszélgetésünknek is vége szakadt, mintha elvágták volna. Ideje is volt korban jobban hozzám illő sétapartner után néznem. Az osztályban sem beszéltünk többet róla, maradt a szikár matek, Sűrű mamát egy cinikus fiatalember, Csongor követte, és lassan szegregálódott az osztály a jó matekosokra és az általa hülyéknek tartott többiekre.

Később mégis volt annak némi jele, hogy Irén nem csak bennem hagyott mély nyomokat. Ének-zene tagozatos iskola lévén, egyszer meglátogatta intézményünket a névadó Kodály Zoltán egykori énekművész felesége. A kórussal elénekeltük neki a szokásos repertoárt, "serkenj fel, kegyes nép", satöbbi.  A művésznő kis beszédet mondott, majd elvegyült közöttünk és "kötetlen beszélgetésre" került sor, azaz tanáraink késztetésére a tájékozottabb lányok Kodály Zoltánról kérdezgették.

"Milyen kedves, szép néni volt!" – mondta Berki Peti az osztályfőnökünknek –"Kicsit hasonlított az Irénke tanárnőre!"
És tényleg!