Fenyővásár

Apám végzettsége történelem – magyar szakos tanár volt, keményen megdolgozott a diplomáért. Néhány évig tanított is, egyes tanítványai szerint emlékezetesen. Mégis, felnőtt életének nagyobbik részében újságírónak tartotta magát, ez állt a névjegyén és az ajtónkon a névtábláján, ezt vésettük a sírkövébe is. Erre feljogosította az a több, mint húsz év, amit a Szolnok Megyei Néplapnál töltött, részben főszerkesztőként és a rendszerváltás után majdnem ugyanennyi a Népszabadságnál. 

Szép ívű pálya, de volt a közepén egy 7-8 éves kitérő, amivel nem szoktunk dicsekedni, pedig semmilyen szégyellnivaló bűn nem tapad hozzá, sőt, apám élete legtermékenyebb, legsikeresebb szakaszának tartotta. 1980-ban kezdtem az általános iskolát, akkor még büszkén vihettem társaimat "gyárlátogatásra" a szerkesztőségbe, majd a nyomdába, ahol apám kérésére kiszedték a rövid életű Vuk örs indulóját ólomból. Az osztály 7 fiújából álló örs nem bizonyult életképesnek, ezért bedaráltak bennünket a lányörsök közé, de a kis ólomdarab ma is megvan.

A Szolnok Megyei Néplap, mint minden megyei napilap, az állampárt, az MSZMP lapja volt, így közvetve a főszerkesztő is pártalkalmazott volt. Egy napon apámat behívatták elöljárói a pártbizottságra, hogy közöljék vele,  előléptetése várható, fontosabb feladatot szán neki a párt. Ehhez azonban megfelelő ideológiai továbbképzése szükséges, amit a Szovjetunióban biztosítanak számára. Apám Kispesten született, Budapesten szocializálódott, szolnoki létét mindig ideiglenesnek tekintette, és egész életében várta a visszatérés lehetőségét. Az erre kínálkozó lehetőségeket azonban fájó szívvel, de rendre elutasította, anyám idős szüleire tekintettel, akik a város közelében laktak. A párt megyei lapjának főszerkesztőjeként arra számított, hogy az előléptetés számára az országos pártlapot, a Népszabadságot jelentheti, talán rovatvezetői, akár egyenesen főszerkesztő helyettesi pozícióba, ezért bizakodva vágott bele a Moszkvai továbbképzésbe. 

Két hónapot töltött Moszkvában. Mivel a szerkesztőségi hajsza miatt addig is ritkán találkoztunk, ebből mi annyit érzékeltünk, hogy rendszeresen leveleket kapunk tőle és néha beszélgetünk telefonon, amikor leadhattuk neki a gitár, kvarcóra, és egyéb rendeléseket. Anyám, aki szintén akkoriban váltott munkahelyet, derekasan birkózott egyedül a rászakadt feladatokkal, többek között a lakás kifestésével, autóvásárlással a saját és két fia iskolai ügyeivel. 

Hamarosan jól értesült barátok és ismerősök sora kereste meg: hallották a hírét, ugyan még nem hivatalos, de szeretnének gratulálni férje új, fontos pozíciójához. Fogalma sem volt, mi a férje új pozíciója, de apám sem tűnt jobban értesültnek. Anyám főnökétől A.-nétől értesült, hogy apámnak a Magyar Szocialista Munkáspárt a megyei pártbizottság ideológia titkára szerepét szánta. A.-né megbízható forrásnak bizonyult, nem véletlenül, hiszen férje a megyei tanács elnöke volt. Amikor apám hazatért, kész helyzet fogadta, amiben az volt számára a legnehezebb, hogy folyamatban lévő szerkesztőségi munkáit elengedje. Utódjának korábbi helyettesét javasolta, majd elfoglalta párnázott székét a Megyei Pártbizottságon, mint a párt propagandáért és kultúrpolitkáért felelős titkára.

Azt, hogy főszerkesztőként mit csinált addig, nagyjából el tudtam képzelni, azonban a pártbizottsági munkája teljesen megfoghatatlan volt számomra. Különösen, hogy az addiginál is kevesebbet láttuk, sokat utazott, kongresszusokra járt, üzemeket látogatott, rendezvényeken beszélt, és persze gyakori vendég volt korábbi munkahelyén, a Néplap szerkesztőségében is. A legerősebb kapocs új munkahelye és köztünk Tibi bácsi, a sofőrje volt, aki már főszerkesztőként is fuvarozta, apám pedig ragaszkodott hozzá, hogy új pozíciójába is magával hozza. Tibi bácsi szinte családi barát volt, apám moszkvai "száműzetése" alatt ő kísérte el anyámat átvenni a Merkúrnál a három éve befizetett Wartburgot. Vidéki útjaira néha én is vele tarthattam, míg apám a jászberényi vagy kisújszállási párbizottságon tárgyalt, kultúrházat vagy üzemet látogatott, mi múzeumot néztünk Tibi bácsival, vagy későbbi sofőrjével Majzik elvtárssal.

Sokat jártunk színházba, premiereken szünetben a szobájába invitált bennünket az új igazgató, Schwajda György. Apám néha csak a második felvonás közepén tért vissza páholyunkba, ezért anyám és én ritkán tartottunk vele. A színház épületének felújítása apám szívügye volt, ahogyan Schwajdának is, ez összekovácsolta közöttük a formálisnál szorosabb, baráti kapcsolatot. Órákat beszélgettek telefonon, és az sem volt ritka, hogy az igazgató előadás után felugrott hozzánk és késő éjszakáig maradt.

A színház felépült, Schwajda távozott, hogy megcsinálja az Új Színházat, apám pedig lassanként besokallt a pártélettől, amelyben komoly szerepet játszott új főnöke, a jászberényi Sz.István, akit régi vágású sztálinistának tartott. Anyai nagyapám akkoriban halt meg, ami megviselte anyámat, apám munkahelyi válságát barátaival beszélte meg, elsősorban Fodor Gábor újságíróval, aki a Népszabadsághoz invitálta.
"A két kopasz majd összedugja a fejét" - viccelődött Fodor, de az ő pozíciója sem lehetett akkor sziklaszilárd, mert a baráti meghívás nehezen formálódott állásajánlattá. Végül apám főnökével való viszonya odáig fajult, hogy1987-ben, 50 évesen, konkrét állásajánlat nélkül felmondott és búcsút intett az állampártnak, az utolsó pillanatban, amikor az még egyáltalán létezett. 

Megpályázta és meg is nyerte a Jászkunság c. irodalmi folyóirat főszerkesztői posztját, és egy nyáron át keményen dolgozott az első számon, ami az újságíró szakmába való visszatérését jelentette volna, ezért presztízs kérdésnek számított. A folyóirat megjelent, az állásról mégis le kellett mondania, mert egy másik pályázó, Körmendy Lajos író kisebb botrányt csinált, amiért egy MSZMP "ejtőernyős" nyerte el az állást, amire magát méltóbbnak találta, és többen kiálltak mellette. 

Éppen időben érkezett a Népszabadságtól az állásajánlat, bár sem főszerkesztő helyettesi, sem rovatvezetői titulus nem járt hozzá, mentőövnek bizonyult, és apám újra kezdhette újságírói karrierjét, lényegében nulláról.  Naponta vonatozott Pestre, hogy a mindig segítőkész szerkesztőségi munkatárs, ha kell, lóti-futi, korrektor, helyszínre kiszaladó, más helyett beugró szerkesztő szerepét ellássa. Innen kapaszkodott fel hosszú hónapok, évek munkájával a levelezési rovat vezetőjévé, a Hétvége c kulturális melléklet állandó szerkesztőjévé, majd a lap egyik utolsó olvasószerkesztőjévé, amit nyugdíjazása után is folytatott. Ennek köszönhetően neves szerzőkkel, TGM-el, Spiróval, Koltay Tamással került napi kapcsolatba, de mentorált később nevet szerzett fiatal újságírókat. Szívós munkával arra is lehetőséget kapott, hogy számos mélyinterjúja jelenjen meg a tudományos és művészeti élet olyan kiválóságaival, mint Wahorn András, Vámos Tibor, Szántay János professzor, Szépfalusi István evangélikus lelkész, Gion Nándor és Duba Gyula írók, akik közül többekkel a munkakapcsolaton túl is maradandó barátságokat is kötött. A politikától viszont mindvégig távol tartotta magát.

Már elkezdődött a rendszerváltás, az alternatív szervezetek, párkezdemények egyre nyíltabban bontogatták szárnyaikat. Megjelent a szabad sajtó, először a bulvár leple alatt, a Reform, a Kurír, a Mai Nap, a Kacsa, és hasonló orgánumok természetüknél fogva  bármit és annak az ellenkezőjét is megírtak, külső kontroll és a tényekre való tekintet nélkül, ezért azt sem kérte rajtuk számon senki, ha kimondatk régóta elhallgatott igazságokat. Ezt a lendületet kihasználva egy szolnoki bulvárlap, a "Maholnap" szerkesztője, H. Zoltán, apám egykori beosztottja, megragadta az alkalmat, hogy fiatalkori lakásügyét megbosszulva belerúgjon apámba és családjába. 

Látva a lakásállomány előre látható pusztulását, és az állami ingatlankezelő tehetetlenségét, ekkor kezdték eladni az állami és tanácsi lakásokat, akkori mértékkel is olcsón, az ezeket használó bérlőknek. Néhány év alatt a teljes lakásállományt dobra verték ily módon, de tény, hogy a Május 1. úti 80 négyzetméteres lakásunk Szolnokon az elsők között talált gazdára, melynek során szüleim az addig bérelt ingatlan tulajdonosai lettek, ahogyan velük együtt a ház többi "civil" lakója is, majd hamarosan az egész utcáé és városé. Ebből kreált H. egy olyan "lakáspanamát", hogy a az akkor még fiatal demokraták székházbotrányától a Hatvanpusztai uradalomig terjedő NER-üzletág is eltörpülni látszott mellette. Nem meglepetés, hogy a rendszerváltás idején tényfeltáró riporter szerepében tetszelgő tetszelgő H. azóta a NER egyik közismerten szorgos propagandistájává vált. De akkor még mindenki elhitte, amit írt, a közvélemény szomjazott a leleplezésekre, ennek köszönhetően apámat újságíróként is utolérte pártmúltja, és egy időre szűkebb hazájában páriává vált. 

A "leleplező" cikk hátterében egyébként az állt, hogy H., akit ő fogadott kollegájává a Szolnok Megyei Néplapnál, egykor segítséget kért tőle lakáshelyzete megoldásához, értesülve arról, hogy  egy fővárosi lap vidéki tudósítójának lakása megüresedett. Apám akkor úgy ítélte meg, hogy a lakásra nagyobb szüksége van egy másik beosztottjának, akinél H. hamarabb lakáshoz juthat asztaliteniszező felesége sportkapcsolatai révén, és ez így is történt. H. családjával ugyanazon a lakótelepen élt, egy ugyanolyan lakásban, mint főnöke, 1981-ig, amikor a kérdéses lakásba költöztünk. H. -nak ez már alighanem akkor is csípte a szemét, és amikor kiszagolta, hogy a hét éve lakott lakást megvásároljuk, élt a revans lehetőségével, és fergeteges "lakásügyet" kreált belőle. 

A botrány szerencsére nem ért Budapestig és új munkahelyéig, apámat belső és külső vizsgálatok tisztázták. Mégis, abban a városban, amelyért úgy érezte, egész életében dolgozott, rajta maradt a bélyeg. Talán már mindenki rég elfelejtette, ő mégis egész életében viselte, mély sértettséggel a szívében a város és lakói iránt. Elsősorban azért, mert ebben az időben mélynek tartott barátságok, szorosnak tartott, rendszereken átívelő munkakapcsolatok szűntek meg egy szempillantásra. Régi sérelmek törtek elő emberekből, sokan az egzisztenciájukat féltették, jó okkal tartottak attól, hogy rájuk vetül a régi világ árnyéka, ha annak képviselőivel kapcsolatba kerülnek. Nem hiszem, hogy arra számított volna, hogy bárki nyilvánosan megvédi, de az őt is meglepte, ha egy tekintélyes pszichiáter, aki mellett alkoholproblémái idején is kiállt, elfordítja tekintetét, amikor meglátta a vasúti peronon. Évtizedes barátságok szűntek meg, vagy szüneteltek hosszú ideig, amíg a NER építése szempontjából hasznosnak tartott volt kommunisták akadálytalanul visszaszivároghattak az antikommunista rezsimbe. Senkinek nem kellett már tartania egy bukott kultúrpolitikus barátságától, aki egy országos lapnál dolgozó újságíróként is távol tartotta magát a közélettől. A színházban a páholyból a zsöllyébe ült át bérletesként. Barátjának hitt harcostársával, Schwajdával eltávolodtak egymástól, de jól esett neki, amikor egy interjúban F. Tamás, az ő idejében főrendező, mint a párt névtelen helyi kultúrpolitikai komisszárjáról úgy emlékezett meg róla, "fura módon ő a barátunk volt".  Schwajda 1987-ben megjelent kötetét ezekkal a szavakkal dedikálta neki: "Barátsággal, közös szolnoki csodánk emlékére, Gyuri"

Közvetve mi, a családja is elszenvedtük ezt az időszakot, elsősorban én. Anyám, aki több évtizedes tanári múlttal saját jogon is tekintélyt szerzett, és sosem sütkérezett apáméban, vagy a bátyám, aki az ország másik végében tanult, majd telepedett le ennek talán kevesebb kárát látták. Nyugodtan mondhatom, hogy a rendszerváltás 1-2 éve alatt több inzultus ért apám politikai szerepvállalása miatt, mint amennyi előnyét élveztem az azt megelőző hét évben. Apám még pártfunkcionárius volt, amikor egy szovjet "jutalomutazáson" nálam idősebb "kiváló úttörők" bántalmaztak miatta, következmények nélkül. Amikor ezt jeleztem, a tábor három pedagógus kisérője közül kettő melléjük állt, a harmadikat ők maguk közösítették ki. A gimnáziumban első barátaim, három deviáns fiú kezdett zaklatni, amikor a skinhead divatot kezdték követni, és igyekeztem leválni róluk. Tartott ez egészen addig, amíg gimnáziumi osztályfőnököm, a "Topi" gúnynevű ifjú tanerő, felolvasta a H. Zoltán apámat mocskoló cikkét az osztály előtt a jelenlétemben. Kértem szüleimet, vigyenek át másik iskolába, vagy legalább másik osztályba, de apám ezt ellenezte. Ők ebbe nem avatkozhatnak bele, ahogyan más szülő sem, ha mindenáron  ragaszkodom hozzá, intézzem el magamnak. El is intéztem, bekopogtattam gimnáziumom  akkori igazgatója, szüleim régi barátja ajtaján, annak legnagyobb döbbenetére, és megszabadultam dilettáns osztályfőnökömtől és osztályától. Néhány hónapja a pedagógus napon alkalmam volt találkozni vele. Mosolyogva köszöntött, én visszamosolyogtam, de utána közvetlenül a mosdóba mentem kezet mosni. Tudtam, hogy apámnak ennél sokkal többet kellett nyelnie. Később, már ifjú lázadó titánként mégsem álltam meg, hogy amikor ez az időszak szóba került közöttünk, oda ne szúrjak neki. 

– Miért kellett neked az utolsó pillanatban beszállni a süllyedő hajóba? Ennyire nem láttad, hogy mi jön?
– Akkor nem kérdezte tőlem senki, hogy be akarok-e szálln. Talán ki lehetett volna szállni előbb is, de így utólag nem bánom egy percig sem.
– Ezt nem mondhatod komolyan... 
– Az életemnek az egyik legproduktívabb szakasza volt. Nem volt hibátlan, de amit akkor csináltam vagy mondtam azt ma is vállalom. 
– Az nem számít, hogy elég sokat szívtál és szívtunk mi is emiatt?
– Ugyan kérlek! Méghogy én, de neked ugyan mi károd származott belőle? Volt ruhád, volt mit enned, elvégezted az egyetemet, kenyérkereső szakmád van...
– Hát elég sokan zrikáltak, már általánosban az a szovjet tábor , ahová küldtetek, nekem olyan volt, mint a Gulág. Mindenki tudta, hogy miért vagyok ott. Gimiben pedig nem ok nélkül kellett osztályt váltanom. Te nem tudod, miket kaptam a fejemre,  de úgy tűnt, nem is nagyon érdekel, el voltál foglalva a saját problémáiddal.
– Figyelj ide, ennek semmi jelentősége. Akkor sem lenne, ha igaz lett volna, mert senki nem felelős a szüleiért. De ha a szüleid valakik, lehetsz te a legjobb ember, akkor is lesznek, akik mondani fognak mindent. Ezeknek a gyerekeinek is mondanak, nyugodj meg. Nekik sem könnyebb. Ennek semmi jelentősége. 
–  Szerinted akkor minek van jelentősége?
–  Csak annak, hogy én semmi olyat nem tettem vagy mondtam, soha úgy nem viselkedtem, amiért neked szégyenkezned kellett volna, vagy szégyenkezned kellene most. Ezt nyugodtan hidd el. Semmit. Bárki, bármit, mond, ezt én mondom neked. Ha nem hiszed el, az már a te dolgod.

Ezt alapvetően magam sem gondoltam másképp. De mégsem tudtam magamban tartani.
– Azért, előfordult, hogy szégyenkeztem. 
– Igen??–  ezt nqgyon igazságtalannak érezte és felemelte a hangját – EGY esetet mondj! Csak egyet!
– Na jó, mondok egyet. Csak egyet.

A karácsonyi ajándékot nálunk sosem a Jézuska hozta, hanem a kedves öreg télapó. Pláne a fenyőfát, ezt mi hoztuk apával a piacról, aztán anyám feldíszítette a zömmel saját maga által kreált díszekkel. Eleinte csak kísérőként csatlakoztam apámhoz, majd ahogy cseperedtem, a másik végén erre rendszeresített kesztyűben foghattam a fenyő csúcsát, ahogy hazabattyogtunk vele a hóban, hogy aztán higgadt, cinikus megfigyelőként vegyek részt a káromkodásokkal tarkított talpraállításban. Mindig fontos volt a szép fa kiválasztása, anyám igényes volt erre, ha nem sikerült,  satnya vagy formátlan áruval érkeztünk, kisebb fejmosást kaptunk. Épp ezért mindig jó előre megvettük a fenyőt, ami aztán az erkélyen gúzsba kötve várta az ünnepeket.

Egyszer azonban valahogy elaludtunk, és karácsony napján délelőtt indultunk el fát venni. Akkor még nem volt a maihoz hasonló kínálati piac, mire odaértünk,  a szép fák már elfogytak, az árusok néhány rajtuk ragadt, satnya vagy sérült portékát próbáltak a nyakunkba sózni. Apám tudta, hogy ezzel nem mehetünk haza, mentő ötlete támadt. Ezek is hozzák valahonnan a fát, ahol alighanem kell még lennie értékelhető árunak, nosza, pattanjunk autóba, irány a kertváros. Néhány perccel dél után érkeztünk facsemete telepre, ahol az árusok már zártak, szedelőcködtek. Apám bemutatkozott, és udvariasan előadta a jövetelünk célját. Sajnos elkéstünk, mondta az egyik pufajkás, kucsmás férfi, ők itten már zárnak, mennének haza. Apám kérlelni kezdte, hogy tegyenek velünk kivételt, a piacon nem találtunk semmit, ez az utolsó lehetőségünk. A fickót ez nem hatotta meg, sőt, éppen ellenkezőleg, megéreztem pillanatnyi fölényét az öltönyös, városi fazonnal szemben, aki lám, mindjárt könyörögni fog neki egy szép szál fenyőért. Apám nem volt rest könyörögni, de én már tudtam, hogy hiába jöttünk, és nem örültem, hogy ilyen reménytelen helyzetben látom. Menjünk már, talán a piac még nyitva van! – már beértem volna a piac legsatnyább fájával is, rángattam a kabátujját, amíg kötélnek nem állt, és legyintve az autó felé indult, faképnél hagyva a kárörvendően mosolygó árusokat. Én már az autóban ültem, amikor végső kétségbeesésében mégis visszafordult, és a tőle telhető legfenyegetőbb hangon odakurjantott nekik.

–  Hát jó! Majd meglátjuk, mit fog ehhez szólni a B. elvtárs! Majd akkor is ilyen jóízűen nevetnek-e!  –  az említett elvtárs annak az Állami Gazdaságnak az elnöke volt, amelyhez az orrunk előtt lezárt facsemete telep is tartozott. A fickóknak lehervadt az arcáról a mosoly. Talán fogalmuk sem volt, ki B. elvtárs, de azt megérezték, hogy nem akárkivel packáztak. Némi tanácstalankodás után, mielőtt még apám  bevágódott volna mellém az autóba, az egyik békülékenyebben odavetette:

–  Mégis, mekkora fát szeretne az elvtárs? Mert kivágva csak ezek a kicsik vannak...vagy nézzünk nagyobbat? No, pont itt van ez egy szép darab, esetleg megfelelne? Ne tessen haragudni, nekünk is hosszú volt a nap, mennénk már haza.

A pénzt alig akarták elfogadni, de szerencsére ehhez apám sértetten ragaszkodott. Azért csak ne érezzék, hogy szívességet tesznek! Én ezt annyira kínosnak tartottam, hogy tüntetőleg nem osztoztam a sikeres küldetés feletti örömében, nem szóltam hozzá egész úton. De anyám elégedett volt az ebül szerzett fával, és ez utólag igazolni látszott a hatalmi arroganciát.

–  Ugyan kérlek! Ez egy pitiáner dolog, én nem erről beszéltem. Egyébként rosszul is emlékszel, végül nem onnan lett fánk, hanem ki kellett mennünk Rákóczifalvára, ahol ismertem a TSZ elnököt...

Nem vitatkoztam vele tovább, éreztem, hogy most megfogtam az öreget. Talán egy kicsit túl dramatizáltam a történetet, de nem baj, legalább felfogta, hogy a gyerekei előtt sem volt észrevétlen, ha néha elragadtatta magát. Szemlátomást bántotta dolog, meg is haragudott, de emiatt nem éreztem lelkiismeret furdalást, amilyen könnyen dühbe gurult, olyan könnyen megenyhült, velem ellentétben nem volt haragtartó. Hosszú évekig  mégsem beszéltünk erről az időszakról újra, egészen élete alkonyáig.

Már abban az ágyban feküdt a nefrológián, amiben meghalt. A tudata tiszta volt, az utolsó pár napot kivéve, amikor a kérésünk ellenére leszedálták, tulajdonképpen indokolatlanul, hiszen nem voltak fájdalmai.

–  Tudod András, ha valamit rosszul csináltam, azt nagyon sajnálom.
–  Nem csináltál semmit rosszul, mindent úgy csináltál, ahogy a legjobbnak láttad, és ennyi elég is.
–  A szándék megvolt bennem, de én pontosan tudom, hogy mit rontottam el.
–  Ne emészd magad ilyen hülyeségeken. Én is elrontok minden nap valamit, a szándék a fontos.
–  Ez a fenyőfa dolog, ez borzalmas, ezt nem is értem, hogy tehettem. 
–  Úristen, ez most hogy jutott eszedbe!? Ezer éves történet, én már rég elfelejtettem! Semmi jelentősége!
–  Nekem pedig van jelentősége. Hogy viselkedhettem így,  nem értem, mérhetetlenül szégyellem.
–  Apa, én ezt a történetet akkor nem gondoltam komolyan. Csak viccből mondtam akkor, hogy húzzalak.
–  A borzalmas az egészben, hogy előtted csináltam. Hogy tehettem ezt? És miért? Egy rohadt fenyőfáért? Egy gyerek előtt ilyet nem szabad. Ez megbocsájthatatlan. 

Marhaság, becsülettel megküzdött azért, hogy legyen egy szép fenyőfánk, úgy, ahogy tudott, ahogy akkor lehetett. Ahogy más egy panellakásért, ma pedig a kastélyért, uradalomért. Ami engem illet, alapvetően törvénytisztelő polgár vagyok, de ha a gyerekemről van szó, semmitől nem riadok vissza. Ha kell, lopok, csalok, hazudok, átgázolok bárkin, és szemernyi lelkiismeretfurdalást sem érzek emiatt. 

From Blogger iPhone client