Osztályharc

Nagyon vártam, hogy végre Vargás legyek én is, mint a bátyám, meg az anyám. Hogy ne csak messziről szagoljam a kolstor-szerű, százéves ház boltíves tornácát, a tornaszertárat, a kosárlabda házibajnokságot, a tanítás után a Tisza parton fagylaltozó diákokat, hanem ott lehessek én is a sűrűjében. A legszebb éveim lesznek ezek, amikre jó lesz visszaemlékezni később, és jó okkal siratom majd el őket a ballagáson, amit már gyerekként, rokonként, öccsként, szóval kívülállóként jó sokszor volt alkalmam végignézni.

Az évnyitón némi csalódás ért, az osztályom csupa ismeretlen, szokatlan figurából áll. Az egyik nagyon magas, és valószínűtlenül vékony, a másik zömök és bajuszos, és az a srác roma, ő is az osztálytársunk lesz, ilyen még nem volt. Nem is volna ezzel baj, azért jöttünk, hogy ismerkedjünk, de azt is könnyebb nem nulláról kezdeni és úgy tűnik, itt az összes régi ismerős egy osztályba jár. Csakhogy nem az enyémbe! 

Tiszapart (nem párt!)

Az első napokban mégis sikerült két sráccal közelebbi nexusba kerülni. Egyikük, Hertelendy, a tanítás után javasolta, hogy menjünk ki a Tisza partra még dumálni egy kicsit. Na, ez már valami, ő ismeri a dörgést. Nem véletlenül, neki is van bátyja, aki idejárt, ahogy nekem. Együtt röhögünk azon, hogy az idősebb tanárok a bátyjaink keresztnevén szólítanak fel bennünket. Ez addig volt jópofa, amíg a összehasonlítás fel nem merült, akkor már inkább kínos, de hamarosan saját jogon is megismernek bennünket, és leszoknak róla. Hertelendy körülbelül olyan magas, mint én, de valószínűtlenül sovány, hosszú, csápszerű karjai és pálcika lábai vannak, mégis nyugodt lassúsággal mozog. Barátja, Gellérfi izmos, mosolygós, mozgékony, mint egy kutyakölyök, valamikor együtt cselgáncsoztak. Lelkesek, vagányak, de nem hülyék, szeretik a kosárlabdát, a jó zenét. Kezdem érezni, hogy mégis jó csapatba kerültem. Első padtársam, Kemény Feri, a cigány fiú, akit már az évnyitón kiszúrtam. Nálam alacsonyabb, jóképű, kigyúrt fiú, széles mosollyal, nagy, fehér fogakkal, göndör focistafrizurát visel. Jó humora van, megy neki a matek, a földrajz, is, jól rajzol, de ha kell, minden balhéban benne van, még akár barátok is lehetünk. Vannak azért furcsa dolgai, például előszeretettel hord két inget egymás tetején, mindkettő gallérja kihajtva, ujja feltűrve! A körmeit hosszúra növesztette, pedig nem is gitározik. De lehet húzni, nem sértődik meg, nagyokat nevet minden szurkálódáson, jó srác!

Új barátaimtól sokat tanulok, elsősorban sportról, zenéről. Gellérfi cselgáncsos alkata ellenére jól is kosarazik, követi az NBA-t, szereti a jégkorongot, Hertelendy pedig a bátyja révén teljesen otthon van a magyar és nemzetközi underground zenében. Megismerem általa a Bizottságot, a Kontroll Csoportot, az Európa Kiadót, nem is beszélve a Sex Pistolsról, a Dead Kennedysről vagy éppen a Police-ról. Ezekről a bandákról addig csak olvastam, a classic rock műveltségem felől közelítve általában rosszat. Kiderül, hogy egész érdekes zenéjük van, és nem is áll annyira távol attól, amit szeretek. A legizgalmasabb a Bizottság, álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen van. Ha a bátyámon múlott volna, sosem hallok róluk, nálunk otthon P. Mobil és Hobo lemezek pörögtek. De hála a kölcsön bátynak, a Hertelendyének, ezeket a már nem friss, nehezen beszerezhető zenéket hamarosan másolt kazettákon hallgathatom. Sokat kosarazunk iskolán kívül is, anyám a Főiskolán tanít,  hétvégente bejárásunk van az ottani tornaterembe. Gellérfi mindig elsőként érkezik. Kinőtt tornacipője orra kivágva, úgy látszik, nem futja nekik újra, mégis ő dob, ő fut köztünk a legjobban. Hertelendy inkább a magasságát használja ki, én a testalkatomat, de végül a házibajnokság egyik legütősebb csapatának leszünk a magja, ami összekovácsol bennünket.

ODK

Az első repedések a barátságunkban akkor mutatkoznak, amikor a lányok kerülnek szóba. Eleinte nekem van barátnőm, nekik nincsen. Majd már nekem sincsen, csak szeretnék, de ők nem is szeretnének. A lányok természetes ellenségeik, az osztálytársnőinket ellenségesen szemlézik, kritizálják, különösen azokat, akik nekem tetszenek, például a kis Kővárit, akire az osztály legcsúnyább, legbutább lányaként kezdenek hivatkozni. De a fiúkat sem kímélik, szinte mindenki gúnyneveket, vagy valami kínos attributumot kap tőlük. Érdekes módon Kemény Feritől tartanak. Ő egy másik világ, elhülyéskedik velünk, gúnyolhatjuk lobogó haját és ingeit, de az iskola után felnőtt nők várják a buszmegállóban. 

Pásztrai Böske, jó kedélyű, gömbölyded könyvtárosnőnk szervezi az Országjáró Diák Kör kirándulásait az iskolában, amelynek, mint kiderül, az én bátyám, és Hertelendyé is aktív tagja volt. Böske régi ismerősként köszönt bennünket, öccsöket. Az a megtiszteltetés ér, hogy tegeződhetünk vele az első túra után, amelyre Hertelendyvel együtt megyünk el és kitűnően sikerül. 

A túra új perspektívákat nyit meg számomra. Úgy tűnik a párhuzamos osztály is tartogat jó csajokat. Például a hosszú, fekete hajú Icát a C-ből, bátyám osztálytársának hugát, Zsuzsit az A-ból, egykori osztálytársamat, Szilvit, és egy kis szemüveges okostojást, Olgát, akivel különösen összemelegedünk. Nem is beszélve a nagyobb lányokról és fiúkról. A gitáros Botka Tibi, osztálytársa, az iskola egyik legjobb nője, Roberta, és így tovább. Mindenki kedves, barátságos, egy osztályokon átívelő kaszt, olyan, mint általánosban a fúvószenekar volt. Különös módon Gellérfi nélkül Hertelendy is jobb fejnek tűnik, itt mintha levetkőzné magáról állandó szarkazmusát. Egyből tudtam, hogy ebből nem szabad kimaradni és lelkesen vártam a következő túrát. 

Ősbűn

Első nagy szerelmem már kihűlőben volt, nem kis részben azért, mert engem teljesen a gimnázium atmoszférájába való beilleszkedés kötötte le, kis barátnőm pedig még általánosba járt. Pedig hozzánk jelentkezett ő is, alig vártuk már, hogy végre minden nap együtt lehessünk, és drukkoltam a felvételijén. Mégsem tudtam kivárni azt az egy évet, hogy gimnazista csajom legyen, akivel a hagyományok szerint a Tiszaparton fagyizhatok. Kár volt ennyire kapkodni, mert végül néhány rövid flörtöt leszámítva sosem lett gimnazista barátnőm, de akkor még ezt nem is sejtettem, és nagy várakozásokkal tekintettem a következő négy évre.

Az első ziccer a kirándulás után jött, a kis szemüveges lány, Olga hívott fel. Intenzíven barátkozni kezdtünk telefonon, bár az iskolában alig találkoztunk. Nem tudom, mennyire volt ez tudatos, de új barátaim, Gellérfi és Hertelendy nem néztek jó szemmel semmiféle érdeklődést a gyengébb nem felé, a maró gúny megnyilvánulásain kívül. Akkor követtem el az ősbűnt.

Pásztray Böske szervezte az újabb ODK-s kirándulást, ezúttal ottalvósra, amire Olgával telefonon már nagyban készülődtünk. Lelkesen vártam a túrát, egy aggodalmam volt, hogy esetleg Hertelendy is eljön, és oda a csajozás. Ezért mélyen lapítottam az utolsó pillanatig, amikor barátom nekem szegezte a kérdést: Megint lesz kirándulás, van e kedvem elmeni? Mivel ő maga sem tűnt határozottnak, a lebukás esélye csekély volt, ezért adtam a hülyét, és azzal hárítottam, hogy már késő, reménytelen, hogy elengedjenek. Szemernyi lelkiismeretfurdalást sem éreztem, hogy átvertem, ugyanis nem azzal terveztem eltölteni a hétvégét, hogy a kedvéért a párhuzamos osztályba járó csajokat, elsősorban Olgát savazzam. 

Elég kínos volt tehát, amikor másnap reggel egymásba ütköztünk a peronon. Nem tett semmilyen megjegyzést de az arcára volt írva, hogy pontosan levette, miről van szó. Nyilvánvalóvá vált, hogy jó előre beterveztem az utat, mégpedig úgy, hogy ő ne legyen ott. Teljes joggal elárulva érezte magát, és ennek megfelelően viselkedett velem az egész túrán. Ebben nagy segítségére volt Balla Gyuri, egy negyedikes fiú. Gyuri a saját évfolyamában nem tartozott a hangadók közé, de itt megérezte a lehetőséget, hogy a menő fej végzőst alakíthatja a gólyák előtt. Elsősorban persze a lányokra készült, de az is hízelgett neki, ha egy elsős fiú, Hertelendy issza a szavait. Romlott a helyzet, amikor kiszagolták, hogy apám pártfunkcionárius volt. Ezzel sosem hencegtem, akkor sem, amikor még dicsőségnek számított, de a rendszerváltáshoz közeledve erről új barátaim előtt is hallgattam. De most lebuktam, mert itt volt egy harmadikos, Nándi, akivel általánosban együtt voltunk abban a szovjet úttörőtáborban, ahol hasonló okból pokollá tették az életemet. Amikor itt is tudomást szereztek "rovott múltamról", Hertelendy jogos haragjától, és Balla Gyuri becsvágyától fűtve le sem szálltak rólam. A fiú szoba bátor szószólói bennem és családomban lelték meg a kommunizmus fenyegető kísértetét, és ezt nem haboztak minden módon az értésemre adni.

Hasonló zaklatásban volt részem, mint amilyet a szovjet táborban átéltem, a különbség csak az volt, hogy itt Olgának és a többi lánynak köszönhetően nem maradtam magamra, minimális időt kellett csak eltöltenem velük. A fiúk morális hátrányban voltak: egyiküknek sem volt csaja, és úgy tűnt, erre reményük sem volt, így szorult helyzetemben is szánalmasnak láttam őket. Nem voltam rászorulva a jóindulatukra, itt voltak a lányok, akik barátságosak voltak velem, és szórakoztatóbb társaságnak bizonyultak a cinikus fiúbandánál. Csajozási terveim háttérbe szorultak amellett, hogy rájöttem a lányokkal barátkozni sokkal szórakoztatóbb, mint néhány fiúval akolmelegben egymás szagát szagolni.

Ez az élmény szerencsére a kiránduláson túlra is kiterjedt. A nőgyűlölő Gellérfitől és Hertelendytől kezdtem eltávolodni, és nyíltabban felvállalni a lányokkal való barátságokat. A kádergyerek bélyeg természetesen az iskolában is utolért, köszönhetően részben osztályfőnökömnek, Molnár tanár úrnak, aki felolvasott az osztály előtt egy apámat mocskoló újságcikket. Gellérfiék inkább csak ugrattak ezzel, de már nem voltunk sülve-főve együtt. Ekkor kezdtem el egy negyedikes fiú, Zelei bandájában dobolni, lassanként a "generációs szakadékot" átlépve a felsőbb osztályok fiai és lányai felé orientálódni, és ezért nem tűnt fontosnak, hogy bevágódjak az osztályom hangadóinál. Mekkorát tévedtem!

Zendülés

Az első év végén negyedikes protektoraim elballagtak, Gellérfiék pedig nemhogy megszelídültek volna, de egyre jobban bevadultak. A punk és new wave zenét felváltotta náluk az egyre vadabb skinhead zene, olyan bandák, mint a a 88-as csoport, és a MosOi, az Egészséges Fejbőrök, akik nyíltan rasszista szövegeket harsogtak. Nem tudom, hogy ebben Hertelendy bátyja gyakorolta-e rájuk a nagyobb hatást, vagy az, hogy akkoriban mindkettőjük szülei elváltak, esetleg Gellérfi örökölt pszichiátriai betegsége is szerepet játszott ebben. Mindenesetre, a második évfolyam őszére tervezett osztálykirándulásnak már úgy mentünk neki, hogy barátaim nyíltan szimpatizáltak a skinheadek által képviselt, búvópatakként újra felbukkant náci eszmékkel. Lázadást terveztek az osztály zömmel vidéki településekről származó magja ellen. Egy utolsó lehetőséget kaptam, hogy bizonyítsam irántuk való lojalitásomat.  

Hertelendy ötlete volt, hogy az osztálykiránduláson skinheadekként és punkokként jelenjünk meg, amely két, egyébként történetileg egymással szemben álló csoport összemosódott a fejükben, ahogyan a magyar skinhead mozgalomban is.  Azaz, az indulás előtti este borotváljuk kopaszra a fejünket, és így jelenjünk meg, sokkolva osztályfőnökünket, és a maradinak és butának tartott vidéki osztálytársakat. Foglaljuk el az osztályt, és vegyük át hangadóitól a hatalmat!

Az idő távlatában el kell ismernem, ez az ambíciózus tervük teljesült is, akkor azonban nem voltam tőle lelkes. Ennek csak részben volt ideológiai oka: koravén rockerként kisiskolás korom óta harcban álltam a szüleimmel az átlagosnál hosszabb frizurámért. A gimiben először volt lehetőségem, hogy a hajam a fülemet is eltakarja, hátul pedig egyenesen a vállamig növesztettem. Eszem ágában sem volt hát kopaszra nyíratni magam! Hertelendy a skinhead kazetták betárazása mellett piros és kék hajfestékekkel is készült, előző este már láthattam, hogy tar fején egy ujjnyi mohikán-tarajat hagyva színesre fújta a körülötte lévő csupasz fejbőrt is, valóban sokkoló látványt nyújtva. Kerek perec megmondtam nekik, hogy nem leszek kopasz, amit egész jól fogadtak.

A lázadásuk igazi természete viszont akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Gellérfiből kibukott egy keserű sóhaj.
– Van egy kis probléma a holnapi nappal, srácok. Kiszivárgott a terv.
–  Na és? Ez már így marad, nem tilthatják meg, a hajamat visszaragasztani nem tudom.

– Á, nem az. Kemény cigány is leborotválta a fejét...

– Azt a kurva! Nem baj, legalább egyel többen vagyunk. Különben is, állítólag csak az anyja az...

Osztályharc

Másnap Gellérfi, Hertelendy, és Feri, a bőrfejű trió, tarra borotvált, festékkel összesprézett fejjel, katona bakancsban, kopott fekete göncökben jelentek meg a osztálykirándulásra tartó busznál. Feri lobogó inge és focista frizurája nélkül, tar fejjel, bakancsban tökéletesen idomult hozzájuk. Ezt láthatóan ők is érzékelték, nyoma sem volt az előző esti kirekesztő hangulatnak. Hárman voltak kopaszok, össze kellett tartaniuk.

Megkönnyebbülést éreztem, már több mint fél éve tudtam, hogy erre a barátságra pontot kell tenni, most végre konkrét okom is volt rá. Az osztály egy részét hozzám hasonlóan borzasztotta a dolog,  másoknak viszont szemmel láthatóan imponált a bátorságuk, így azonnal két részre szakadt a társaság. Akadt köztük olyan, aki eddig is szimpatizált velük, most lehetőséget látott a "haverfelvételre", másoknak viszont jó poénnak tűnt az akció, és nem akarták mindjárt az elején elrontani a mókát.  Így lehetett ezzel osztályfőnökünk is, Molnár tanár úr, aki igyekezett pókerarcot vágni a mutatványhoz. Tíz pedagógusból kilenc alighanem azonnal hazaküldte volna a három bőrfejű tanulót, köztük egy tudottam roma származású fiút. Ő viszont inkább az új idők liberális, jó fej tanárának szerepét választotta.

A három bőrfejű előzetes tervüknek megfelelően igyekezett minden társas tevékenységet elszaboltálni, külön vonulva skinhead zenéket hallgatni, és hangosan az osztály azon részén köszörülni a nyelvüket, akikről látszott, hogy nem szimpatizálnak velük, vagy akiket eleve utáltak. Rendes bőrfejűek nem lehetnek meg ellenség nélkül, ehhez egyetlen cigány nyilvánvalóan kevés volt, különösen, hogy az ravasz módon már a kezdet kezdetén csatlakozott hozzájuk.

Mégis találtak maguknak áldozatokat, és okosan olyanokat, akik nem voltak népszerűek. Aki egy kicsit ciki volt, stréber, hülyén viselkedett, furán nézett ki, kíméletlenül a céltáblájukká vált, és a többség örömmel követte őket. Talán Ferihez hasonlóan nem akartak maguk is céltáblává válni. Voltak közöttük vidékiek is, lányok, akinek tetszett Gellérfi, vagy egy szőke, újszászi jó matekos fiú, Peti, aki szívesebben tartozott volna a rosszfiúk közé. 

Az első számú közellenség egy szeplős, pikért, nagy hangú, vörös hajú lány, Szilvi lett, az osztály önjelölt vezetője. Jól tanult, de tananyagot úgy tűnt, inkább magolta, mint értette, affektálva beszélt, és stréber módon hajlamos volt a tanároknak hízelegni, ezért addig sem volt népszerű. Gellérfiék és a hozzájuk csatlakozó slepp haragját mégis azzal vonta magára, hogy elterjedt, állítólag szépnek tartja magát, amire szerintük semmilyen alapja nem volt. A fiúk közül a kicsit bamba, túlkorosnak tűnő Zolika, és barátja, a suta, öregesen öltözködő, azaz Hertelendy szerint "buszvezető nadrágos" Zsolti lettek kipécézve. Zolika nagydarab, ijedős, rövidlátó fiú volt, ha valaki csak közelített hozzá, azonnal hunyorogni kezdett. "Olyan, mint akit egész életében puhítottak"- jellemezte Hertelendy, szinte megelőlegezve és előre meg is indokolva egy esetleges verést. Karcsi, magas, jóképű, választékos beszédű fiú volt, egyetlen bűne, hogy anyja kommunális üzemnél dolgozik, vagyis Gellérfiék értelmezése szerint kukás, bár az sem kizárt, hogy könyvelő volt ott. Karcsi alkatához képest meglehetősen igénytelenül öltözködött, kinőtt kardigán, bokavillantós nadrág, barna bőrszandál, természetesen zoknival, "nyilván a kukából". Egy kis növésű, parasztos alkatú fiú Hertelendytől a "Só Mihály" gúnynevet kapta, az egykori nyilas Páger Antal emlékezetes kulák alakítása után, az azonos című kurzusfilmben. 

Volt egy csendes kisebbség, aki jó kapcsolatban maradt Gellérfiékkel, de nem volt hajlandó csatlakozni hozzájuk mások alázásában, mint korábbi haverjuk, ezek közé tartoztam én is. Ilyen volt a matekzseni Rudi is, az egyetlen, akiről tudtuk, hogy zsidó származású. Utólag azt gondolom, nem volt véletlen, hogy őt nem vették célkeresztbe,  nem voltak ennyire elvetemültek. Vagy azok voltak, de idáig nem mertek elmenni.

Villanyoltás

Az osztálykirándulás a terveknek megfelelően teljesen zátonyra futott, a "program"a Gellérfiék által dominált új uralkodó osztály nagy egymásra találásában, skinhead zenék hallgatásával kísért italozásában, és a többiek ötletszerű vagzálásában merült ki. Egyetlen kísérőnk, Molnár tanár úr ebből nem vett észre semmit, vagy ha mégis, nem érdekelte. 

Késő este a fiúszobában lefekvéshez készült volt mindenki, a Petivel kiegészült bőrfejű triumvirátust leszámítva. Aludni próbáltunk, de a lázadók rendszeres időközönként bevágtattak, felébresztettek mindenkit egy hangos zenét játszó magnóval, majd visszamentek a szabadba az őket váró, szabadban kószáló slepphez. Rudi érdeklődve próbálta a skinhead szövegeket értelmezni, de amikor már náci indulókat játszott a magnó, őszintén felháborodott. Gellérfiék röhögtek, senki nem akart Rudival vitatkozni. Zolika és Só a takarójuk alá bújva abban bíztak, hogy kimaradhatnak a buliból, de csalódniuk kellett: Gellérfiék egy idő után már csak azért jöttek vissza, hogy róluk lerángassák a takarót. Emlékszem Zolika ijedt szemeire, amikor négyen az arcába röhögtek: Kelj fel, Zolika, nem lehet ilyenkor aludni, most kezdődik a buli!

Mint az egyetlen, akivel még hajlandóak voltak kommunikálni, megpróbáltam őket rávenni, hogy hagyják a többieket aludni, de ebből vita alakult ki, nekik ugyanis JOGUK VAN a szobában tartózkodni, és jól érezni magukat. Kintről lányhangok, nagy nevetések hallatszottak, a slepp már várta őket, és ők örömmel visszatértek, nagy durral becsapva az ajtót maguk mögött.

Nem emlékszem, hogy Rudin és rajtam kívül bárki egy szót szólt volna, amikor a szobában voltak, viszont amint kimentek, az addig alvást színlelők is felháborodottan dohogni kezdtek. Ez már pofátlanság, ezt nem lehet kibírni, maradjanak kint, vagy feküdjenek le, de mostmár hagyjanak bennünket aludni. Én vetettem fel, hogy az ajtót zárjuk be. Az ötletet nem fogadta osztatlan lelkesedés, ha visszajönnek, ami elkerülhetetlennek látszott, nyilván be akarnak jönni, ki viszi el a balhét? Ezt persze senki sem vállalta. Egész addig, amíg Gellérfiék újra be nem rontottak, csak azért, hogy lerángassák a takarót a horkoló Sóról, vagy Zolika hunyorgó szemébe világítsanak. Akkor úgy döntöttem, hogy majd én elviszem. Bezártam az ajtót, és mindenkinek takarodót fújtam, és hamarosan megkönnyebbülten szuszogott a sötétben az egész bagázs.

Hogy próbáltak-e közben a lázadók bejutni, csak ők tudnák megmondani, de egy idő után véget ért kint a buli, a levegő is lehűlt, úgy döntöttek, hogy visszavonulnak. Megdöbbenve vették tudomásul, hogy nem tudnak bejutni a szobába. Amikor felfogták, hogy mi történt, dühödten kezdték rugdosni az ajtót és fenyegetőzni, kivel mit csinálnak, ha valaki azonnal nem nyitja ki. Hosszas káromkodás után elült a zaj, úgy tűnt, feladták, és mi diadalittasan tárgyaltuk ki győzelmünket. Hamarosan viszont osztályfőnökünk hangját hallottuk, aki felszólított bennünket, hogy azonnal nyissuk ki az ajtót.

Lassanként mindenki felébredt, és megértettük, hogy ez nem csak afféle ötletszerű rajtaütés, hanem tényleg be akarnak jutni, amihez tulajdonképpen joguk is van. Emeletes ágyakon feküdtünk, én egy felsőn, és leszóltam az ajtóhoz legközelebb fekvő Sónak, hogy nyugodtan kinyithatja az ajtót, Molnár jelenlétében nyilván nem mernek bántani senkit, majd elmagyarázzuk, mi történt. Ő ezt kerek perec megtagadta, de a többiek is egyetértettek, hogy ha én zártam be az ajtót, nekem is kell kinyitni. Kelletlenül lemásztam az ágyról, és az ajtóhoz cammogtam. Mire kinyitottam, Só és Zolika már a takaró alatt horkoltak. Az ajtóban háta mögött a triumvirátussal Molnár állt,  kegyetlenül leteremtett. 

– Hát ezt meg hogy képzelted? Elég volt, takarodjon mindenki aludni! – Azzal sarkon fordult és a háta mögött nevetgélő, spicces lányokat is nekilátott beterelni a szobájukba. Nyomában diadalittasan, vigyorogva bemasírozott a szobába a két skinhead, cigány barátjuk, és Peti. Végigcsaptak a takarók alatt gubbasztó szerencsétleneken, majd hangosan nekem estek. 

– Mocskos kommunisták, ezek miatt tartunk itt! Az összes kommunistát ki kéne irtani! –  üvöltött a nyilvánvalóan ittas Feri, miközben fenyegetően fel alá járkált a szobában.
– De nem csak a kommunistákat, hanem az egész családjukat is, fel kéne mindet akasztani! –  tódította Peti. Ez nyilvánvalóan nekem szólt. Visszapasszoltam nekik a labdát.
– Szerintem meg a fasisztákat kellene kiirtani.  
– Engem fasisztázol? Engem?? –  üvöltött az arcomba Feri

– Igen, többek között. Szerinted mi ez a zene, amit itt bömböltettek? Teljesen hülyét csinálsz magadból, Feri, és még csak észre sem veszed! Gratulálok a kétszínű barátaidhoz!
– Kétarcú, bazdmeg! Megmondom én, hogy ki a kétarcú! –  vetette közbe gyorsan Hertelendy, és terelni kezdett, még mielőtt az előző esti megjegyzés Feriről szóba került volna. –  Az megvan, amikor kérdeztem, hogy jössz ez ODK-s kirándulásra, és bele mondtad az arcomba, hogy NEM, aztán másnap ott vigyorogtál? És én vagyok a kétarcú? Hát a pofám leszakad!
–  Éjjel egykor kizársz a szobából, és még van pofád lefasisztázni?  – üvölti Feri, mintha az előző öt rajtaütésük meg sem történt volna. Rudi eredménytelenül próbál közbeszólni, leintik, a többiek a takaró alatt lapítanak. Karcsi és Zsolt talán át is aludta az egészet.A veszekedés zajára osztályfőnökünk is visszatért.

–  Mostmár elég legyen! Mindenki menjen aludni! Fogd be a szád te is, András! Elég volt mára, erre az ajtó bezárásra még visszatérünk.
–  Tanár úr, ezt tisztázni kellene! –  mondja Peti. Mit akar tisztázni, talán az akasztás részleteit?
–  Nem beszélünk meg semmit, mindenki menjen lefeküdni, jó éjszakát! És mostmár egy hangot ne halljak, mert az egész bagázs osztályfőnökit kap!

–  Ne menjen sehová, tanár úr, ezt itt meg kellene beszélni.. –  erősködik Peti, és nyomatékul megfogja Molnár karját
–  Mit képzelsz te, kezet emelsz rám? –  förmed rá a tanár. – Hát te egész biztosan osztályfőnökit kapsz, és most mindenki aludjon, vagy nem állok jót magamért. – Majd vörös fejjel becsapta maga mögött az ajtót.

Kemény szavak hangzottak el, fáradtak voltunk, valahogy elaludtunk. Peti később gúnyosan felemlegette, hogy sírtam, én erre nem emlékszem. De valami eltört bennem, az biztos. Különösen Zolikára és Sóra voltam mérges, hiszen miattuk csináltam az egészet, ugyanakkor sértett, hogy Gellérfiék haragja ezekkel a pipogya alakokkal egy szintre süllyesztett.

Megbeszéljük

A kettéhasadt osztály lecsillapodott, de úgy is maradt. Gellérfiék és sleppjük, kontra a többiek, az általuk lenézett "nyomoroncok" volt a felállás.  A történtek következményeként az első számú közellenség, Szilvi a hírek szerint öngyilkosságot kísérelt meg. Egy vidéki lány, Andi egy rádióműsorban sírta el a bánatát, pechére a lázadók közül valaki pont hallotta és felvette, a felvétel közkézen forgott az osztályban. Gúnyosan idézgették: "..és akkor felvettem én is a boxkesztyűt" 

Osztályfőnökünk nem maradt adós a Peti által követelt megbeszéléssel, drámai osztályfőnöki órákon próbáltuk felgöngyölíteni, hogy tulajdonképpen mi történt ezen a kiránduláson. Az én szerepem a háttérbe szorult, kommunistázásról, fasisztázásról nem esett szó, és ezt senki sem bánta. Úgy tűnt, akad sérelem ezen kívül is bőven, az egyik lány, Heni, amikor szót kapott, sírógörcsöt kapott. Nem egyszerűen elpityeredett, képtelen volt beszélni és rázta a zokogás. Akkor döntöttem el, hogy ha egy mód van rá, a továbbiakban kimaradok ebből az egészből, bár közvetlen okom nem volt rá, engem a fiúszobában történtek óta nem bántott senki. Peti békülékenyebb hangot ütött meg velem, érezte ő is, hogy túllőtt a célon. Gellérfiékkel tartottuk a három lépés távolságot, de történt, ami történt, éreztették, hogy még van visszatérés a köreikbe. Én viszont nem akartam a köreikbe tartozni, ahogyan az áldozataik körébe sem, és úgy éreztem, családi háttermenél fogva az elnyomottak szószólója szerep sem állna jól nekem. Később kiderült, nem mindenki látta így. 

Az osztályfőnöki órákat elég álságosnak éreztem, tisztázó szándék úgy tűnt, csak Petiben merült fel komolyan. Amikor osztályfőnökünk épp Szilvi védelmében szónokolt, Peti közbekiabált: nem értem, miért papol nekünk tanár úr, amikor maga is megmondta, hogy utálja Szilvit? Molnár ezt azonnal kikérte magának, de valami alapja lehetett a dolognak, mert  fülig vörösödött. Peti szándékait nem  méltányolhatta túlságosan, mert kiosztotta neki a beigért osztályfőnökijét, azzal az indokkal, hogy meg akarta verni, amit valószínűleg ő maga sem gondolt komolyan. Molnár egy alkalommal elvesztette a türelmét, kiesett a szerepéből, és egy ingerült monológban előadta, mennyire elege van belőlünk és a problémáinkból, miközben megvannak neki a sajátjai, amint a saját élete is, és nem fogja a továbbiakban a mi lelki életünkkel és rosszindulatunkkal cseszni az idejét. Úgy éreztem, ezt épp olyan döbbenten hallgatta az osztály elnyomó és elnyomott része is, mint az olyan kívülállók, mint én.

Biológiatanárunk, Fodor is szükségesnek látta megtárgyalni velünk a történteket, ezen belül az orvosnak készülő, ezért jó bioszos Szilvi kiközösítését. Érthetetlennek tartja, hogyan viselkedhetünk így valakivel, hozzátéve, hogy ő maga is furcsának tartja a lányt. Elmondta, hogy Szilviék közelében lakik, így volt alkalma megfigyelni a családjukat. Szülei pedagógusok, édesanyja pedig mozgássérült, kerekesszékéből az erkélyről figyeli Szilvi minden lépését, és ezért erős megfelelési kényszer alakult ki a lánynál. Próbáljuk elviselni, kérte végül, bár ő maga is tudja, hogy ez nehéz. Fodor remekül tanította a biológiát, talán kedvenc tanárom volt, de emberileg nagyot csalódtam benne. Nem éreztem korrektnek, hogy ilyen nyíltan beszéljen egy tanítványa családi körülményeiről az osztálynak, a saját ellenszenvét alig palástolva. 

Emigráció

Amikor megérett bennem az elhatározás, hogy a pályafutásomat máshol folytassam, elsőként a konkurens gimnáziumra, a Verseghyre gondoltam, ami minden kiugrott Vargás bevált menekülőútja, és viszont. Jópár volt osztálytársam járt oda, de velük az eltelt másfél évben lazábbá vált a kapcsolatunk. Emellett én mindig is Vargás akartam lenni, itt ismertem minden zugot, minden idősebb tanárt, és ők is engem. Miért menjek el én egy jöttment Gellérfi és Hertelendy miatt? Úgy éreztem, én ide tartozom, nekik nincs itt keresnivalójuk, csak mérgezik a levegőt, de ez a tanárainknak úgy látszik, nem tűnt fel. Eszembe jutott az évnyitó, hogy talán csak rossz osztályba kerültem. Arra jutottam, hogy elég lesz egy párhuzamos osztályba átmennem. 

Ilyenből persze kettő is adódott, pl az A., ahová az ODK-s lányok, Olga, Zsuzsi és Szilvi jártak. A fiúkat viszont itt kevésbé ismertem, és nagyon kockáknak tűntek. Például Laci, az igazgatónő fia, magas, szőke vizipólós fiú. Őt osztálytársnői sem nagyon kedvelték, mert minden lehetséges versenyt és díjat megnyert. Amikor Laci megkapta az iskola "jó tanuló, jó sportoló" díját, addigra már egyetemista bátyám ezt különösen igazságtalannak érezte, mivel ő ezt az áhított elismerést válogatott kerettag vívó és OKTV helyezett létére nem kaphatta meg, valószínűleg épp a felmenői miatt.
– Nem értem a Julit.–  kommentálta anyám a vacsoraasztalnál a díjat  – Minden elképzelhető díjat megkap, ez már kínos,  csak a gyerek issza meg a levét.
– Ugyan kérlek! – intette le apám. – Jól csinálja,  segíti, ahogy tudja, ha leérettségizett, senki nem fogja tőle megkérdezni, hogy ki volt az igazgató az iskoládban.

Számomra jobb választásnak tűnt a C osztály, hiszen ide jártak sokan, akiket a gimnázium előtt ismertem. Titi, Kaszi, Szabi, és Attila. Szabi óvodástársam volt egykor, most pedig egymás mellett ültünk a matek fakultáción. Közel laktunk egymáshoz, így néha suli után egy felé vitt az utunk. Attilát a kosarazás kapcsán ismertem meg. Egy alkalommal a szolnoki olajbányász serdülő csapatának edzője, Pál-Szabó István, azaz Paszuly, a sulinkba jött toborozni, és Attilával ketten jelentkeztünk. Együtt jártunk edzésre a Közgazdasági Technikum tornatermébe. Ő volt a tehetségesebb, szőke, szemüveges, komoly fiú volt, kicsit az ifjú Mácsai Pálra emlékeztető értelmiségi fazon. Az entellektüel Szabi haverja  is volt, és lehetett vele dumálni komoly dolgokról is. Egyszer éppen az edzésre bandukoltunk, amikor Attila váratlan megállapítást tett.
– Kövesdyék állandóan szidják a rendszert, de én ezt nem értem. Szerintem tök jó ez a rendszer, nem?

Akkor már apám is kiugrott a Pártbizottságról, túl voltam pár kommunistázáson, és nem tudtam eldönteni, hogy viccel, vagy provokál. Nem voltam a rendszer feltétlen híve, de ennek akkor kevésbé politikai oka volt, sokkal inkább személyes. Nyilván ő is tudta rólam, hogy kádergyerek voltam. Éppen ezért ezt nem annyira politikai elkötelezettségnek, mint baráti gesztusnak értékeltem. Annak a megerősítésének, hogy neki ugyan nincs baja velem, benne nyugodtan megbízhatok. 

Amikor forró lett a lábam alatt a talaj a B-ben, Attila éppen Gellérfiékkel kezdett barátkozni. Ugyanazt a punk zenét hallgatta, mint ők, és a ruhatárát is kezdte punkosabbra cserélni, csövi farmer, Nato dzseki, és az elmaradhatatlan proletárbakancs. Az addig halk szavú, kedves fiúra kezdett rátelepedni Gellérfiék harsány cinizmusa. Ezért mielőtt a döntő lépést megtettem volna, egy szünetben beszéltem velük. Titinek és Szabinak tetszett az ötlet, de tőlük ezt is vártam. Meglepetésemre viszont Attila is őszintén lelkesnek tűnt. "Gyere már át!, ez tök jó lesz  Szard le, mit gondolnak Gellérfiék!". Ez megadta a döntő lökést.

Természetesen anyámhoz fordultam, hogy intézze el nekem, hogy átkerülhessek a C- osztályba. A kirándulásról a lehető legkevesebbet mondtam el, de azt nem hallgathattam el, hogy elmérgesedtek a viszonyok addigi barátaimmal, ebben az osztályban nem folytathatom. A cések osztályfőnöke Dalmadiné, már eddig is tanított, mivel matematika fakultációs voltam. Jól ment a matek, anyám jó kapcsolatban volt vele, mi sem egyszerűbb neki ezt elintézni, hiszen az igazgatónő volt kollegája és máig jó barátságban vannak. 

Anyám mérsékelten támogatta az ötletet. Miért akarnék két év után osztályt váltani? Miért kell elmenekülni egy nehéz szituáció elől, gondolod, hogy a másik osztályban ilyen nem lesz? És mit fognak szólni ehhez a többiek, ha ők ezt nem tehetik meg, nem lesz ettől még nehezebb a helyzetem? Egy hétvégét a bátyámnál töltöttem Sopronban, és neki elmeséltem részletesen az előzményeket. Ő jobban megértette, és támogatta az ötletet, mivel ha nem is ilyen mértékben, de őt is érték hasonló attrocitások.  Megígérte, hogy beszél a szüleinkkel az érdekemben. A szülői tanács végül arra jutott, hogy ha osztályt akarok váltani, intézzem el magamnak, ők ezt sem támogatni, sem megakadályozni nem fogják. Végül bárki bemehet az igazgatóhoz ilyen kéréssel, bízzuk a dolgot az ő döntésére.
Én ezt akkor hallatlan árulásként éltem meg, hiszen úgy éreztem, végül ők tehetnek róla, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Anyám később ezt úgy indokolta, hogy nem volt biztos benne, mennyire gondolom komolyan, és úgy érezte, nekem kell megtennem az első lépést.

Mindenesetre én megtettem, másnap kopogtattam az igazgatónő ajtaján és előadtam a kérésemet. Igyekeztem arra fektetni a hangsúlyt, hogy elsősorban az osztályfőnökömmel vagyok elégedetlen, ami részben igaz is volt. Sajnos ezzel lukra futottam, Botkáné ugyanis megnyugtatott, hogy hamarosan új osztályfőnököt kapunk, mivel a jelenlegi elnyert egy több évre szóló amerikai ösztöndíjat. Ez sok mindent megmagyarázott, Molnár valójában már az új életére készült, kevésbé érdekelte, hogy mi van osztályával.

Új frontot nyitottam, és kifejtettem, hogy az évnyitó óta úgy érzem, én sokkal inkább a C-be tartozom, mivel a legtöbb korábbi osztálytársam ide járt, és csak valami tévedés folytán kerültem a B-be. Meglepő módon Botkáné maga is úgy vélte, hogy a képességeim és a hátterem alapján nekem valószínűleg nem a B-be kellett volna kerülnöm, de nem is C-be, hanem sokkal inkább az A-ba, ahová a legjobb képességű gyerekek járnak, ahogyan az ő fia is. A C osztályt igazából az utolsó pillanatban indították el, mert nagyon nagy volt a túljelentkezés, eredetileg csak két osztállyal terveztek.

Javasolta, fontoljam meg, nem akarnék e mégis inkább az A-ba átjelentkezni. Érzékeltem, hogy nincs akadálya az osztályváltásnak, és mostmár kitartottam mindenáron a C mellett. Elfogadta, egyedül azt szabta feltételül, hogy az új osztályfőnök, Dalmadiné befogadjon az osztályába. Effelől nem aggódtam, bár Dalmadinéval nem volt felhőtlen a viszonyom, jó matekos voltam, és tudtam, hogy ezt értékeli. A mit sem sejtő tanárnőt nyomban behívatta az irodájába, és röviden előadta neki a kérésemet. 
Dalmadiné ragyogott. Korábban úgy éreztem, nem kedvel, nagyképűnek és nyeglének tart, de értékelte, hogy mégis őket választotttam. Talán meglátta a lehetőséget, hogy egyel több jó matekos legyen az osztályában.
– Tudnod kell, hogy ebben az osztályban nem a legjobb képességű gyerekek vannak. – de összetartóak, szeretik egymást, és nagyon rendes emberek mindannyian. Ilyen széthúzás, egymás bántása, mint a B-ben, itt nem fordulhat elő, nem is tűrném el. Remélem, hogy jobban fogod magadat itt érezni.

Jobban is éreztem. A harmadik évfolyamot már a C-ben kezdtem el, zökkenőmentesen. Jövetelem okát itt senki nem feszegette, de az előző osztályomban hagytam magam mögött némi értetlenséget.

Afterlife

Az átmenet szinte észrevétlen volt. Ahogyan korábban a C-sekkel, Kemény Ferivel, Petivel és Rudival továbbra is együtt ültünk a matek fakultáción. Volt osztálytársammal, Rudival kicsit össze is barátkoztunk, az ő hatására kezdtem el gitározni. Jó matekos révén néhány nap alatt megfejtette az akkordok titkát, és meg is osztotta velem. Útmutatásai szerint, a nővére gitárján tanultam meg játszani, szintén egy hétvége alatt,  a következő tanévnyitón pedig együtt pengettük az iskola hangszóróin széttorzított, kölcsön kapott elektromos gitárokon az "Országút bluest" és a "Bétaville"-t. Az igazgatóhelyettes, Mészáros Éva síri arccal hívott be bennünket a szertárba, iszonyatos letolásra számítottunk, de ehelyett könnyek között köszönte meg a bátor kiállásunkat.

Az egyik szünetben megkeresett volt osztálytársnőm, Henni, az a lány, aki sírógörcsöt kapott az osztályfőnöki órán, amikor a kiránduláson történteket megbeszéltük. Akkor beszéltem vele életemben először. Látszott, hogy nagyon zavarban van, alig tudott beszélni, de mégis összeszedte a bátorságát. Azt mondta, beszélni szeretne velem iskola után. Kínomban beleegyeztem, és megbeszéltünk egy találkozót a Tisza partra. Egész nap azon tipródtam, mit akarhat tőlem ez a lány, rossz előérzetem volt. Talán valamiféle szemrehányásra számítottam, esetleg hálálkodásra, amiért konfrontálódtam korábbi brancsommal, amikor másokat kezdtek alázni. Egyik verziót sem szívesen hallgattam volna meg, azt gondoltam, senki másért nem vagyok felelős, csak magamért. Végül a tanítás után gyáván megfutamodtam, és a találkozóra nem mentem el. 

A kritikát utóbb mégiscsak megkaptam egy másik lánytól, Csillától. Rudihoz hasonlóan ő is azon kevesekhez tartozott, akik a nagy földinduláskor nem bántott senki, de Gellérfiékhez sem csatlakoztak a többiek alázásában. Csilla a fiúszobában történtekről nem tudott, de úgy érezte, azzal, hogy osztályt váltottam,  a sorsukra hagytam azokat, akiket módom lett volna megvédeni. Elbizonytalanított, hogy jól ítéltem e meg, amikor volt osztályomban semmit nem találtam, ami marasztalt volna. Nem bántam meg, hogy eljöttem, de megértettem, hogy akár lett volna okom maradni is, például ő, vagy Rudi.

Egészséges erotika

Gellérfivel és Hertelendyvel távolságtartó, de barátságos viszonyban maradtunk. Meglepő módon az egyik iskolai buliban beszereztek maguknak két barátnőt az elsős lányok között, akikeket egymás között csak "Pocok fejű" és "Gyulladt fejű" neveken emlegettek. Akkor kezdtünk el ismerkedni az alkohollal, az iskola körüli borkimérésekben, Gellérfiék büszkén dicsekedtek első szexuális élményeikkel, ahogyan minden fiú akkoriban, de az ő esetükben ezek hihetőek is voltak.

Csak Kemény Feri nem dicsekedett, de ő nem is szorult rá ilyesmire, róla mindenki tudta, hogy nem most kezdte az ipart. Ahogyan az alkoholt sem, ihatott bármennyit, nyoma sem látszott rajta. Nem úgy, mint rajtam, aki egy pohár sörtől is megmárosodtam, és szégyellnivalóan közlékennyé váltam. Utóbb a másnaposság mellett a kellemetlen érzés is mindig kínzott, hogy miket mondhattam el magamról részegen, amit józanon sosem tettem volna, ezért nem lettünk barátok az alkohollal. Azóta is, ha lehet, kerülöm, különösen társaságban. 

Ritkán voltam igazán részeg életemben, de először, és legemlékezetesebb módon akkor, amikor Feri leitatott. Egy Arany János utcai borozóban ültünk, és valami buliba készülődtünk, amit vizipólósok szerveztek a Tiszaligetben. Gellérfiék, Kövesdy, Monostori Attila, Lukács Dénes, és az öccse, Robi büszkén ecsetelték, hogy melyik lánnyal, hol és milyen jellegű interkurzust folytattak. Feri egy sarokban ült magányosan, bölcsen mosolygott az egész társaságon. Mellé telepedtem, és először felületesen beszélgetni kezdtünk. Lassanként egyre közelebb kerültünk ahhoz a témához, amit mindig szerettem volna vele megbeszélni, de soha nem volt bátorságom hozzá, most viszont egyre jobban megoldódott a nyelvem. Később kiderült, ebben komoly szerepet játszott a pálinka, amit Feri lopva, de folyamatosan adagolt a sörömbe. Végül mégiscsak kiböktem, ami a szívemet nyomta.

– Tudod Feri, hogy éppen te akasztottál volna fel, a családommal együtt, ezt soha nem fogom megérteni. Ezt az egész skinhead hülyeséget, pont tőled...
– Pont tőlem, a büdös cigánytól.
– Én ilyet soha nem mondtam, Feri, de még csak nem is gondoltam. Ahogyan senki más sem, a két drágalátos barátodat kivéve.
– Senki más sem, persze. Kezdettől fogva rajtam röhögött mindenki, még a tanárok is.
– Egy nagy francokat. Mindenki szeretett és értékelt, én azt hittem, barátok is voltunk.
– Barátok, persze. Ti Gellérfiékkel voltatok barátok. Tudod mit csináltam, amikor elsőben dumáltatok egymással szünetben és nagyokat röhögtetek? Én sírtam. Nem vicc. Kimentem a vécébe és sírtam.
– Én sosem láttalak sírni. Én azt láttam, hogy mindig fülig ér a szád,  egymás mellett ültünk órán, és együtt röhögtünk. Amíg be nem öltöztél skinheadnek, és be nem dobtad, hogy esetleg felakasztatnál...

– Na igen. Együtt röhögtünk. Én ugyan nem röhögtem, amikor Legeza engem feleltetett a fasizmusból. Akkor se röhögtem, amikor az osztálykiránduláson lenáciztál!
– Ugyan miért kellett volna pont téged NEM kérdeznie a fasizmusról?  És ha történetesen cigány vagy, akkor már nem lehetsz náci?  Akkor sem, ha  kopaszra nyírt fejjel, bakancsban, német harci indulókat hallgatsz? Sokan féltek tőletek, Feri.
– Talán te féltél? Na ne röhögtess. Az apád simán kihúzott a szarból, leléptél, mi viszont maradtunk.

Nem sikerült meggyőznünk egymást, nem függetlenül attól, hogy egyre részegebb voltam. Az este folyamán még négykézláb átkeltem valamilyen hídon és vissza, majd a vizipólós bulin  egy tiszaligeti szaunában épppen Gellérfivel és új barátnőjével osztottam meg frusztrációmat a nőkkel, és általában a világ helyzetével, benne a magaméval kapcsolatban. Éjjel visszafelé a hídon egy vizipólós srác, Árpi kísért, aki kivételesen  színjózan volt, ugyanis másnap fontos meccsre készült.  Vele osztottam meg minden bánatomat, miközben bölcsen mosolyogva arra ügyelt, hogy bele ne essek a zajló Tiszába. Később évfolyamtársak lettünk az építész karon. Valahányszor megláttam ezt a mosolyát, eszembe jutott az az éjszaka: Úristen, miket mondhattam neki. Soha többet nem rúgtam be ennyire.

Néhány hónappal később Feri öngyilkosságot kísérelt meg, a Fal c. Alan Parker film által inspirált módon. A serdülő pszichiátrián kötött ki, ahol a hírek szerint tudományosan is megbizonyosodtak kivételes intelligenciájáról. Nem sokáig tartották bent, de úgy tűnt, némi felügyeletet igényelt, mert az egyik bulira egy nálunk valamivel idősebb, csinos lánnyal, Ildivel érkezett, aki a terapeutájaként mutatkozott be. Ezúttal Feri rúgott be csúnyán, de nélkülem, ezért pártfogója velem töltötte az estét. Én kísértem haza a Vosztok úti lakására, ahol tovább is mélyítettük a barátságot. Elhúzódó szüzességemre is pontot tehettünk volna, ha nem aludt volna a szomszéd szobában a terapeuta édesanyja. A lány ugyan biztosított, hogy emiatt nem kell feszélyeznem magam, én viszont teljesen leblokkoltam, így az "esemény" még váratott magára. Bár a lány marasztalt éjszakára, nálunk otthon akkoriban 10 órakor volt záróra, ami már régen elmúlt, így csalódottan hazaballagtam a város másik végébe, ahol fejmosás várt.

Másnap Attila ezzel fogadott a suliban.
– Jó kis csaj volt a terapeuta, mi?
– Bizony nekem is bejött... – Én nem tartoztam azok közé, akik a kalandjaikkal hencegtek, nekem bőven elég volt a tudat, hogy lecsaptam Feri kezéről a nőt.
– Hát nem csak neked,  Feri még tegnap este meg is dugta – közölte Attila szarkasztikusan.
– Egy nagy frászt. Feri nem is volt abban az állapotban.
– Ugyan már, Feri köztudottan jól bírja a piát. Mesélte is, hogy a csaj anyja közben a szomszéd szobában aludt...

Lehervadt az arcomról a mosoly. Hogy épp aznap este én voltam e az egyetlen vendég a Vosztok úton, azt nem tudhattam, de nyilvánvaló volt, hogy Feri ismerte a terepet. Ildivel néhány hétig "jártunk" együtt, többnyire a Vosztok úti lakásban, amíg meg nem elégelte, hogy nem voltam hajlandó vele a korának megfelelő felnőtt társaságba járni. Mekkora kis hülye voltam, ezt a kis áldozatot megérte volna a dolog

Az új osztályban jól éreztem magam, a fiúkkal zenekart alapítottunk, és volt néhány emlékezetes fellépésünk is. Először Szabival, majd Attilával kezdtem el dalokat írni, amely passzióm máig is tart, de ez már egy másik történet. 

Attilával a barátságunk addig tartott, amíg az övék Gellérfiékkel egyre jobban el nem mélyült. Az érettségi után amikor szembesültünk vele, hogy elsőre egyikünket sem vették fel egyetemre, Attila egy hirtelen gondolatától indíttatva elutaztunk együtt Krakkóba, ahonnan Auswitzba is kirándulást tettünk, szüleim őszinte rémületére. Ez volt az első külföldi utam egyedül, szülői kíséret nélkül. De nem éreztem igazán jól magamat, mert Attila úgy tűnt, az egész utat valami előtanulmánynak tekintette,  további tervezett utakhoz új baráti körével, és ebbe én már nyilvánvalóan nem tartoztam bele. Anyámat annyira megrázta az eset, hogy iskolám hagyományait követve én is látogatást tettem a serdülő pszichiátrián, barátnőm munkahelyén, és meghökkentő beszélgetést folytattam Csősz doktorral, aki miután bemutatkoztunk, és elheylezkedtünk a fotelekben, barátságosan érdeklődött:
– No, hát mi járatban vagy nálunk?
– Az a helyzet, hogy nem vettek fel az egyetemre, de nem is vagyok biztos benne, hogy jó helyre jelentkeztem. És mivel érdekel a pszichológia, anyukám mondta, hogy Ön a barátja, és szívesen beszélgetne velem erről a pályáról...
– Nocsak... Hát ez részben igaz, beszélgethetünk róla. De az a helyzet, hogy én nem vagyok anyukád barátja. Azért keresett meg, mert. úgy érezte, hogy segítségre van szükséged...
Teljesen le voltam forrázva, de a doktor jó fejnek bizonyult. Megbeszéltük akkori helyzetemet, beleértve a szüleimét is, én úgy éreztem, inkább nekik lenne szükségük segítségre. Anyai nagyapám akkoriban halt meg, ami anyámat nagyon megviselte, apám pedig épp ekkor kezdte újra hét évvel azelőtt főszerkesztőként megszakított újságíró pályáját gyakornokként egy fővárosi lapnál. A pályaválasztásról kevés szó esett közötünk, inkább a zenekaromról meséltem, amit Csősz doktor érdeklődve hallgatott, majd abban maradtunk, hogy ha van kedvem beszélgetni, máskori is keressem fel bizalommal. Azóta nem kerestem.

A krakkói kirándulás alatt anyám beadta jelentkezésemet a Műegyetem mérnök karának pótfelvételijére, így ősszel már mégiscsak egyetemre jártam, amit nem is bántam, szerettem volna már elkerülni a kisvárosból.  A zenekarral egy ideig még próbáltunk Attiláék kertvárosi házában, ahol a gitáromat és az erősítőmet is tároltam, de egyre kelletlenebbül zenélt velünk. Az is előfordult, hogy miközben az egész zenekar náluk próbált, éppen ő nem volt jelen. A közelükben lakott egy osztálytársnőnk, Ica, aki mindkettőnknek tetszett, végül mégiscsak az ő barátnője lett, de ez nem okozott nagy lelki törést nálam. Elsősorban ők jelentették a kapcsolatot a szülővárosommal, ezért ha Szolnokon jártam, az első utam a kertvárosi buszhoz vezetett, és a buszon döntöttem el, hogy melyiküket látogassam meg. 

Az utolsó alkalommal, amikor ott jártam, Attila nem számított rám, kicsit zavartan fogadott.
–  Találkoztál Gellérfiékkel? –   kérdezte.
–  Nem. Miért találkoztam volna?
–  Mert itt voltak nálam. Éppen most mentek el.
–  Aha. És mi járatban?
–  Elvitték az erősítődet. 

Ezt olyan mértékű árulásnak éreztem, hogy ott és akkor véget ért a barátságunk, amit valószínűleg csak én éreztem veszteségnek. Hazafelé a buszon folytak a könnyeim, magam sem tudom, hogy miért. Az erősítőt sirattam, vagy a barátságot, esetleg az egész gyerekkort. Egy biztos, akkor komolyan úgy gondoltam, fiatalságunk utolsó napjai voltak azok.

Epilógus

Gellérfivel utoljára a könyvtárban találkztam, ahol ruhatárosként dolgozott, miután elsőre nem vették fel az egyetemre. Később levelezőn felvették a jogi karra, és még egyetemistaként öngyilkosságot követett el, drámai körülmények között. Nem tudom, mi volt tettének motivációja, de aligha az, hogy a középiskolában pokollá tette néhány osztálytársa életét. Egyesek szerint öröklött pszichiátriai betegsége volt. Az eseményt Szabolcs részletesen megírta egy novellában, amit az Élet és irodalom közölt.

Hertelendyvel Pesten, a Nyugati Pályaudvaron találkoztam utoljára, még utazgató egyetemistaként. Barátságosan üdvözölt, először alig ismertem meg. A kákabélű, vékony srácból egy kigyúrt óriás lett. Agrármérnök lett, akkoriban Amerikában dolgozott, fizikai munkát végzett egy farmon. Barátságosan elbeszélgettünk, sehogyan sem tudtam beazonosítani az egykori nyegle punk, majd arrogáns skinhead osztálytársammal. 

Kemény Feri állítólag a börtönt és a tengereket is megjárta, soha többet nem találkoztunk. Nem szívesen járok érettségi találkozókra, különösen a 15. óta, amikor azt érzékeltem, hogy érettségiző osztálytársaim, akikkel gyerekként  sikeres és szép életben reménykedtünk, milyen viszontagságos életet élnek. Kinek válás, kinek betegség, korai halál, munkanélküliség, destruktív szekta, elvetélt, vagy Szíriában maradt csecsemő jutott osztályrészül. Akkoriban nekem jól ment a sorom, nehéz volt ezzel szembesülni. Aztán már azért nem mentem, mert engem is utolért a baj, és nem szerettem volna, ha ez másokból vált ki hasonló érzéseket. 

Egyszer meghívtak előző osztályom, a B találkozójára is, akikkel pedig nem is érettségiztem együtt, nyilván valami tévedésről lehetett szó. Mégis, kíváncsiságból elmentem. Békés, harmonikus társaságot találtam az étteremben. A régi dolgokat senki nem hozta szóba, ahogyan Gellérfi halált sem. Hertelendy és Feri nem jöttek el. Felmerült bennem, hogy a lázadásuk, ami a gimnazista éveimet így meghatározta, talán meg sem történt, csak én dimenzionáltam túl. 

Amikor rám került a sor, ahogy mindenki, én is beszámoltam addigi életem lényeges és lényegtelen eseményeiről. Ilyenkor persze kérdezni is lehet,  elsőként Zolika keze lendült a magasba. Zolikáé, akivel gyerekkoromban együtt vívtam. Akit ismertem a színházból is, ahol az édesapja karnagy volt. Aki, mint anno Hertelendy gonoszul megjegyezte, "egész életében puhítottak".  Azt persze nem tudhatom, hogy így volt e, de azon a bizonyos osztálykiránduláson puhították, az biztos. Talán puhították volna tovább is, ha hagytam volna. Bíró lett belőle, már nem hunyorog, emberek sorsáról dönt. Őszintén kíváncsi voltam, hogy mit szeretne tőlem kérdezni, ennyi év után. 

–  Én csak azt akarom kérdezni  –  kezdte, és türelmesen kivárta, amíg elül a zaj  – hogy te mi a jó büdös francot keresel itt?

Jóízűen nevettünk, ez volt az első utalás a múltra és az abszurd helyzetre. De a kérdése teljesen jogos volt, és ma is az. Tényleg, mi a jó büdös francot keresek még mindig ott?