Topolínó

Nem vagyok egy kimondott autóbolond, de ha egy olyan régi, kis piros autót, Fiatot, vagy Zastavát, közkeletű nevén Topolínót meglátok, hevesebben ver a szívem. Csak akkor, ha pirosat: az egyik legkorábbi emlékemet idézi, még három éves sem voltam.

Egy fiatal férfi, Karcsi bácsi ölében ülök, a kis piros autó kormányánál a szolnoki Galéria, eredetileg zsinagóga melletti parkolóban. Az autót én vezetem, legalábbis a kormányt tekergetem, nyilván Karcsi bácsi nyomja a pedálokat. Mégis érzem, hogy uralom a járművet, arra megy, amerre én akarom, földöntúli élmény! Mint a dodzsemezés a Vidámparkban. De ez igazi autó, kicsi, piros, de autó. A nyomaték kedvéért időnként nagyokat dudáltam, Karcsi bácsi nem bánta.

Mások tizenévesen már elkérik szüleik autóját, nekem erre nem volt módom, apám nem engedett a volánhoz, és azt sem támogatta, hogy idő előtt jogosítványt szerezzek. Érettségi után volt osztálytársaim már a barátnőiket fuvarozták, nekem ennek a homályos dodzsemezésnek az emlékével kellett beérnem.

Egyetemistaként újonnan megismert évfolyamtársam, Dani, egy budai úrifiú, vacsorára invitált családjához. Előadások után a Műegyetem központi épülete előtt találkoztunk, meglepetésemre új barátom egy gyönyörű, metálkék Fiat ajtaját nyitotta ki előttem. 

– Nocsak, messzire megyünk?
– Á, csak ide a Kovászna utcába. Bejáratós a járgány!
– Gyönyörű autó!
– Szép bizony. Kár, hogy nem az enyém!

Méghogy nem az övé, micsoda képmutatás. Mit számít, hogy a szüleié, vagy az övé, a lényeg, hogy itt ülünk benne, fuvarozza vele a haverját.

A jogosítványra egy másik újdonsült haverommal, Elemérrel együtt fizettünk be. Patinás mérnök családból származott, apja kormánybiztos volt az Antall kormány megbízásából. Együtt ültünk a Trefort gimnáziumban az elméleti oktatáson, de engem az írásbeli vizsgán kivágtak. Valamiért úgy gondoltam, értékelik majd, ha a karikákba az unalmas X-ek helyett pipákat rajzolok. Elsőként lettem kész, többször is átnéztem, biztos voltam a dolgomban, de a pipák miatt elbizonytalanodtam. 

– Elnézést..– súgtam az előttem unatkozó vizsgabiztosnak. – Lenne egy kérdésem...
– Igen?
– Baj, ha nem X-eket rajzoltam, hanem pipákat?
– Hm...mutassa csak....– míg a többiek szorgalmasan körmöltek, átnyújtottam a kitöltött tesztet.

A biztos átfutotta a megoldásaimat, majd piros tollával áthúzta az összes lapot.

– Igen, baj. Legközelebb figyeljen jobban a feladatismertetésnél: A megoldást bejelölni két egymást metsző vonallal kell.

Elemér csodálkozva nézte, ahgy feldúltan elhagyom a termet. Utóbb jót nevettünk a vizsgabiztos bunkóságán, vágtam a KRESZ-t , az ismétlés nem tűnt nagy kihívásnak.

Másodszor jobban ügyeltem az X-ekre, de a gyakorlati oktatás sem ment könnyebben. Oktatóm középkorú, cserzett bőrű, szőkített hölgy, mint megtudtam, egykori taxisofőr,  veterán autóversenyző. Az első órák után úgy tűnt, jól összebarátkoztunk. Fiatalkori fotókat mutatott, fénykorában vagány benzintyúk lehetett. Valamelyik órára magas, csatos csizmában, fekete harisnyában és rövid  bőrszoknyában érkezett.

– A kollegáim azt mondták, olyan vagyok ebben a szerkóban, mint a Metal Lady!

Nem volt az esetem, ahogy Bíró Ica sem, de azért próbáltam elfogadhatóan bókolni. Úgy látszik, nem elég jó alakítást nyújtottam, mert a hölgy egyre ellenségesebb lett. Semmi gyakorlatom nem volt a vezetésben, hiszen otthon nem vezettem, de itt sem volt könnyebb. Oktatóm minden lehetőséget megragadott, hogy alázzon. Tönkre fogom tenni az autóját. Ilyen nehéz felfogású tanítványa még nem volt. Pedig autóversenyzők is lettek belőlük! Na EZÉRT nem kéne BÁRKINEK jogosítványt adni!

Ha elkéstem, csúnya letolást kaptam, ő viszont rendszeresen késett, vagy idő előtt abbahagyta az órát. Amit egyébként úgy alakított, hogy útközben ügyes bajos dolgait el tudja intézni. 

A vizsgához minimálisan húsz órát kellett venni, ennyit finanszíroztak anyámék, és ez már régen lejárt. Éppen passzív félévem töltöttem, szinte minden keresetem elment az órákra. A harmincadik óra környékén a vizsga esedékessége felől érdeklődtem.

– Te úgy gondolod, hogy készen állsz? Hát én nem vagyok benne biztos. De legyen, próbáljuk meg. Akkor felkötni a gatyát, a jővő héten vizsga.

Az első vizsgám kb 5 percig tartott. Ki sem hajtottunk a telepről, már a rutinnál elbuktam.

–  Induljon el! – utasított a vizsgabiztos- – Jó, köszönöm, álljunk is meg...hát ez sajnos nem sikerült, András, viszont látásra – azzal kiszállt, és magamra hagyott elégedetten mosolygó oktatómmal.
– Dehát mit rontottam el?
– Nézz már ki, hány centire álltál a járdától? Nyolcvan centin belül kellene megállni, megbeszéltük.

A következő vizsga előtt minum öt újabb órát kellett venni, amit fogcsikorgatva egyben kifizettem, az új vizsga díjával együtt. A második vizsgám sem tartott sokáig. Miután a parkoláson sikeresen túlestünk, a kelenföldi lakótelepen kezdtünk cirkálni. Zöld lámpára fordultam be a Bártfai utca és a Fehérvári út kereszteződésében, előttem fékezett egy autó, mire újra lendületbe jött, fejem felett a lámpa sárgára váltott.  Elbizonytalanodtam,  a hátam mögött is nyomult valaki. Oktatóm az utasoldali pedálon nagy gázfröccsöt adott, majd sokatmondóan rám nézett. Beletapostam én is a gázba, és "érett sárgánál" bekanyarodtam. Hiba volt.

– Jó, köszönöm, itt majd álljunk is meg.. – Mondanom sem kell, ez is bukó lett. Oktatóm nem maradt adós a letolással.
– Ezt mégis hogy gondoltad? Pirosban kanyarodtál ki a Fehérvári útra! – csendőr-pertuban voltunk.
– Dehát már elindultam, amikor sárgára váltott, és lefékeztek előttem!
– Akkor se! Még rád is néztem, próbáltam segíteni, de te csak mész, mint az ökör!
– Dehát gázt tetszett adni! Azt hittem, ez azt jelenti: gyerünk!
– Én gázt adtam a pirosban? Hát ezt kikérem magamnak!

Teljesen felesleges volt vitatkozni vele. Kicsengettem az újabb öt óra árát, és vártam a következő lehetőséget. Elemér barátom addigra már levizsgázott, csak gúnyolódott a kudarcaimon.

– Na mesélj, most mi történt, rossz irányba indexeltél? Én már régen vezetek!

A harmadik vizsga előtt oktatóm indulás előtt mélyen a szemembe nézett.

– Mostmár szeretnél átmenni, ugye?
– Naná, hogy szeretnék.
– Gondolom, minden tőled telhetőt megtennél érte. –  egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy esetleg valami mást is akarhat tőlem a "Metal Lady". Igyekeztem gyorsan terelni.
– Meghiszem azt! Gyakoroltam is apával...
– Nem értjük egymást. Kész anyagi csőd neked ez a vizsga...ha megint elbuksz.
– Tudom, ki kell fizetni az öt órát. Plusz a vizsgadíj.
– Bizony, és ráadásul januártól emeltük is az órák árát. Na, számoljunk csak! Ötször három, plusz a vizsga, hm.. ez legalább huszonötben lenne neked. Tényleg jó volna, ha mostmár sikerülne.
– Jó bizony. Anyáék már nem adnak egy fityinget se. Ehhez is előleget kellett kérnem a melóban.
– Na, pont ezért, nem volna egyszerűbb, ha most fizetnél egy huszast, és véget érne ez a cirkusz? A vizsgabiztosok nem valami jól keresnek, szerintem meg tudnánk beszélni.. – teljesen lefagytam.
– Erről nem volt szó, nincs is nálam annyi!
– Hát akkor mégis, mennyi van nálad?

Tizenötöt tudtam összekaparni. Sóhajtva eltette a pénzt, mint aki szívességet tesz. Szinte biztos voltam benne, hogy átver, és megint meghúznak. Már hallottam a hangját: 

– Hát, sajnos kevés volt a pénz, mondtam, hogy egy huszas kéne..

Ugyanaz a hölgy vizsgáztatott, aki korábban kétszer is megbuktatott. Csigatempóban közelítettem a Bártfai úti kereszteződést, jajj, csak nehogy zöld legyen, egy jó hosszú pirosat szeretnék, és első legyek a sorban! Alaptalan volt az aggodalom, oktatóm a kereszteződés előtt az út széle felé intett. 

– Itt álljunk meg, iszunk egy kávét.
– Jó ötlet! –  helyeselt az addig mélázó vizsgabiztos, és már a kiszálláshoz készülődött. Óvatosan gurítottam az autót, míg a kerék a járdának nem koccant.
– Na, mi lesz már, nem érünk erre rá! – sürgetetett oktatóm.

A két nő kipattant, és meg sem várva, hogy leállítsam a motort, átszaladt előttem a szemközti Vadvirág presszóba. Ehhez már hozzá voltam szokva a méregdrága óráimon, gondolataimba merültem, de szokatlanul gyorsan végeztek. Arra eszméltem fel, hogy mindketten beülnek az autóba. 

– Hát akkor, András – szólalt meg ünnepélyesen a vizsgabiztos – Gratulálok a jogosítványához! Remélem, hétvégén már a családi autót vezetheti...Most kérem, vigyen vissza bennünket a Petzvál utcába, ott elintézzük a papírmunkát.  

Semmi cinizmust nem éreztem a hangjában, business as usual. Oktatóm mereven bámult előre a közlés alatt, az út hátralévő részében pedig csip-csup ügyeikről csevegtek tovább. Szerencsére ügyet sem vetettek rá, hogyan vezetek, ami nagy megkönnyebbülés volt. Még mindig alig akartam elhinni, hogy átmentem.

Amikor Elemérnek eldicsekedtem a hírrel, nem maradt adós a szokásos gúnykacajjal. Mentségemül előadtam neki a teljes sztorit, hogy rombolta oktatóm tudatosan az önbizalmamat, hogyan fosztott ki felesleges, meg sem tartott órákkal minden vizsga előtt, végül pedig hogyan kényszerített arra, hogy lefizessem, összejátszva a vizsgabiztossal. Elemér elkomolyodott. 

– Na, akkor pacsi, én is így jártam. De nekem legalább nem kellett háromszor nekifutnom, az első vizsgán közölte, hogy húsz ezer forint lesz a sikerdíj. Vezetni sem ő tanított meg, az összes órán a szaros ügyeit intéztük.

Szüleimnek nem számoltam be az esetről, már így is elég sok fejmosást kaptam a hosszúra nyúlt oktatás miatt, pedig ők ennek csak töredék részét állták, az általam finanszírozott óráknak pedig csak a felét vallottam be.

Az első éles utam a repülőtérre vezetett, miután kollegám és barátom, Viktor kezembe nyomta a céges autó slusszkulcsát. 

– Holnap reggel ki kellene menni a reptérre a Howardért, nem árt, ha gyakorolsz!

Remek lehetőség, friss jogosítvánnyal a főnöködet fuvarozni! A küldetés előestéjén eljött a pillanat, amire évek óta vártam, amiért egy vagyont költöttöm: autós kirándulásra invitálhattam a barátnőmet.

– Dehát nincs is autód!
– De van, itt áll a ház előtt! –  megpörgettem a Suzuki slusszkulcsát az ujjamon.
– Szuper, hová megyünk?
– Csak a repülőtérre.

A gyorsforgalmin végig halálfélelmem volt, amit csak fokozott a rémült lány sikoltozása az anyósülésen. 
– Úristen, hova mész, mit csinálsz, mindjárt átmegyünk a másik sávba! Mindjárt neki megyünk a betonfalnak!

Nagy megkönnyebbüléssel parkoltam le közvetlenül a repülőtér érkezési oldalának bejáratánál. Amikor hátradőltem, rendőr kocogtatta meg az ablakot.

– Jó estét kívánok, jogosítványt, forgalmi engedélyt kérem szépen. – remegő kézzel nyújtottam át a papírokat, köztük a forgalmit, ami nem az én nevemre szólt. Még egy megbízólevelem sem volt, hogy vezethetem az autót. Szerencsére a törzs nem ezen akadt fenn.
– Nézze csak ott azt a táblát, itt nem szabad megállni. Szabálysértés.– irataimmal együtt kitöltött sárga csekket nyomott a kezembe.
– Nem fizethetném ki itt helyben készpénzben?  – nyúltam a pénztárcámba az ötezresért. Nem a büntetést akartam megúszni, sokkal inkább az a gondolat nyomasztott, hogy friss jogosítványommal az első utam hivatalosan is szabálysértésbe torkolljon.
– Sajnos nem, uram, be vagyunk kamerázva. Kérem, haladjon tovább, jó utat, balesetmentes közlekedést kívánok!

Visszafelé rossz sávot választottam a gyorsforgalmi útra való visszatéréshez, ezért Kőbánya felé letértünk és sokáig bolyongtunk a sötét utcákon, de nem is nagyon bántam. Valahogy hazakeveredtünk.

Másnap sikeresen teljesítettem a küldetést, de főnököm nem volt maradéktalanul elégedett.

– Howard mondta, hogy érdekes utatok volt– újságolta vidáman Viktor – Mondtam neki, hogy még gyakorolnod kell, azért küldtelek téged, de kicsit morgott, hogy miért pont rajta gyakorolsz?

Nem sokkal később megvettem életem első – kis, piros – autóját. Több mint húsz év, és három autóval több tízezer kilométer lepergett azóta. El kell ismernem, néha még élveztem is: bizonyos körülmények között, jó úton, jó időben, jó zene mellett a vezetés felszabadító érzés tud lenni. De afféle eufóriát, amit Karcsi bácsi ölében a kis piros autót kormányozva, soha nem éltem át.

– Anya, kinek az autóját vezethettem én három évesen?
– Senkiét, nem is volt akkor még autónk. Különben el sem érted volna a pedálokat.
– Természetesen nem én vezettem. Csak a kormányt tekergettem. És nem a miénket, egy ismerős bácsiét.
– Akkor azt csak álmodtad.  Apád soha nem engedte volna. Utálom, ha ezt csinálják gyerekekkel, veszélyes.
– Pedig ez megtörtént! A parkolóban, a galéria mellett, senki más nem volt ott, csak mi, egyáltalán nem volt veszélyes.
– Kisfiam, ez teljesen kizárt, hogy te egyedül, valaki másnak az autójában...alighanem csak fantáziáltál!

Jobbnak láttam nem forszírozni a kérdést. Anyám nem emlékezett, vagy nem akart emlékezni. Vagy igaza volt, és  tényleg csak fantáziáltam. Jóval később kérdeztem rá újra.

– Anya, amikor kábé három éves lehettem, ismertél Karcsi bácsit?
– Biztosan sok Karcsit ismertem, kisfiam.
– Egy konkrét személyre gondolok. A vezetéknevét nem tudom. Piros autója volt.
– Jaa, már tudom, kire gondolsz. Egy zagyvarékasi ügyvéd volt. Neki volt egy olyan kis bogárhátú autója, hogy is hívják, topolínó.
– Na, ő az! És mi van most vele?
– Nem is értem, hogyan emlékezhetsz rá, olyan kicsi voltál. Meghalt már rég, autóbalesetben.  Mindig is eszeveszett módon vezetett.