360°

Tele volt a média a lelepleződött volt ügynökök történeteivel. Életművek kérdőjeleződtek meg, például Szabó Istváné, akiről napvilágot látott, hogy főiskolásként aláírt egy beszervező nyilatkozatot a titkosszolgálatnak, bár ténylegesen senkiről nem jelentett semmi terhelőt. Értelmiségiek vitatkoztak rádióműsorokban, nyilvános szalonokban és a nappalijukban, felmentve Szabót vagy eltökélten pálcát törve felette. Nehéz ebben az ügyben állást foglalni, másik kor volt, más szabályokkal. Fogalmam sincs,  mit tettem volna, és csak remélni tudom, hogy mai fogalmaink szerint is tisztességesen viselkedtem volna. Éppen ezen tűnődve olvasgattam reggel az irodában az emaileket, amikor egy furcsa üzenetbe botlottam, közvetlen főnökömtől.

Kedves Dénes! 

Mint tudod, közeledik a féléves teljesítményértékelés ideje. Ezzel kapcsolatban szeretnélek megkérni valamire. Ha időd engedi, segíts nekem Mohai Zsolt teljesítményének megítélésében! Mivel gyakran dolgoztok együtt, kérlek, oszd meg velem, hogyan láttad, milyen hatékonysággal és milyen minőségben végzi el feladatait, mennyire lehet rá számítani a napi munkavégzés során.

Természetesen a feladat nem kötelező, de ha lehetséges, jövő héten esedékes teljesítményértékelésed előtt küldd el nekem a Zsolt munkájával kapcsolatos észrevételeidet! 

Kérlek, ez maradjon közöttünk, és ügyelj arra, hogy ne menjen más feladataid rovására!

köszönettel,
V. István

Nem hittem a szemeimnek. István arra kér, hogy jelentést írjak neki egy kollegámról, ezzel is befolyásolva a megítélését a teljesítményértékelésnél, amitől a fizetése, az előmenetele is függhet.
– Azt a kurva! Milyen levelet kaptam! – kiáltottam fel, mérsékelt érdeklődést keltve a szobában, ahol velem együtt hat mérnök szorgoskodott a monitorja mögött.
– Na, gyere Zsolt, lemegyünk a büfébe. Hozzál magaddal pénzt, most te fizetsz!
– Igen? Na miért? – nézett fel a gépe mögül Mohai, a poénra várva.
– Az a helyzet, hogy értékelnem kell a munkádat. István megkért, hogy írjak rólad egy kis jellemzést, mennyire vagyok megelégedve veled. Azt hiszem, nem árt, ha jóban leszünk.
– Ja, ennyi? – sóhajtott Zsolt – Ne aggódj, én is kaptam ilyen levelet.
– Nocsak, rólam kell írnod?
– Nem, dehogy. Valaki másról.
– Na, és neked kiről, hívjuk őt is?
– Ahhoz el kéne olvasnom mégegyszer. De egyébként úgy rémlik, ez bizalmas...
– Más is kapott ilyet? – kérdeztem döbbenten. – Mindenki csendben szöszmötölt tovább, úgy tűnt, senkit nem ért váratlanul a téma.
– Ühüm. –  szólalt meg végre Zólyomi Gyuri  –  Ez egy új dolog, 360 fokos értékelésnek hívják. És igen, igaza van Zsoltnak, bele volt írva, hogy ez bizalmas. Szóval javaslom, ugorjuk is ezt a témát, és koncentráljunk a munkára!

Szóval mindenki kapott, és lapítottak, döbbenetes! Én voltam az egyedüli, aki szóltam. És akkor csodálkozunk a házmesterek országán. Egyáltalán, hogy képzelte ezt István? Miért kellene bárki mást értékelnem? Éppen elég megalázó ez az egész teljesítményértékelés, évente a fejemre olvassák, hogy mit tettem a vállalat ellen. 

Máskor ilyenkor simán lementünk volna a büfébe megvitatni a kérdést, de a többiek most demonstratíve dolgoztak tovább. Nehogy azt gondoljam, hogy elmondják, ki kiről ír majd, ez maradjon csak mindenkinek a magánügye. Hát belőlem nem csináltok ügynököt, gondoltam, majd én megmutatom! Miközben mindenki szorgosan dolgozott tovább, én felszívtam magam, és István iránymutatásával ellentétben a napi teendőket félretolva, nekiláttam a házi feladatnak.

Kedves István!

Kérdésedre válaszolva, Mohai Zsolt kollegámról csak a legjobbakat tudom elmondani.
Zsolt nemcsak kiváló mérnök, kollega, de jó családapa, és remek barát is. Munkahelyi feladatait maradéktalanul ellátja, az elvárható legjobb minőségben, és emellett arra is marad ideje, hogy másoknak segítsen. Munkáját jellemzi a minden részletre kiterjedő precizitás, kezei közül csakis a legjobb tervek kerülnek ki, és ügyel ezek sikeres végrehajtására is. Bármikor fordulhatok hozzá tanácsért, mindig önzetlenül segít, ahogyan hasonló helyzetben én is teszem.
Emellett gyermekeit példásan neveli, barátait rendszeresen bőkezűen vendégül látja, remekül főz,  kosárlabdázik, és gondosan karbantartott autójával gyakorta segíti az irodába való bejutásomat is. 

Ha valami kritikát mégis megfogalmazhatok, Zsolt talán túl szigorú önmagához, és az elvártnál is többet törődik a munkával, akár a saját szabadideje rovására is!  Az irodába mindig elsőként érkezik, a munkaidő végén pedig, miután minden teendőjével végzett, legutoljára távozik, és ilyenkor néha elfelejti lekapcsolni a villanyt, amire több alkalommal figyelmeztettem.

Remélem, tudtam segíteni, kérlek, máskor is fordulj hozzám bizalommal, ha valakinek az elfogulatlan értékelésében segíthetek

Dénes

Elégedetten hátradőltem, jó kis leckét adtam a főnöknek, hogy mire számíthat, ha engem besúgónak néz. Kár, hogy a többiek ezt nem olvassák, amilyen stréberek, aligha fordulhat elő, hogy rólam valaki ilyen jelentést írjon. Biztos ami biztos, jó szándékom bizonyságául elküldtem Mohainak is a róla írt jelentésemet, de meglepő módon erre nem reagált, és később sem került szóba közöttünk ez a téma. Másnap reggel az autóban szokás szerint mindenről beszélgettünk, csak munkáról nem.

A következő héten sor került a teljesítményértékelésemre. Próbáltam felmérni, milyen kritikára számíthatok. Sikeres projektek voltak mögöttem, de az egyik programozóval, Balassival nehezen jöttem ki. Régi motorosként magasabb pozícióra vágyott, és rangon alulinak érezte, hogy egy ilyen zöldfülűvel kell együtt dolgoznia, ezért minden lehetőséget megragadott, hogy bebizonyítsa alkalmatlanságomat. Sejtettem, hogy fúr, de tudtam, hogy István sem kedveli, ezért semmi drámaira nem számítottam.
Főnököm mégis komoran fogadott. Miután röviden áttekintettük az elmúlt hónapok feladatait, az engem ért kritikákra terelte a szót.

– Olyan visszajelzéseket kaptam, hogy néha nem könnyű veled kommunikálni. 
– Erre nehéz mit mondanom, anélkül, hogy tudnám, ki mondta. Bár persze van egy sejtésem.
– Többen is, különben szóba sem hoztam volna. Mintha nem tartanád elég fontosnak, hogy megértesd magad, vagy hogy te megértsd, amit mások gondolnak.
– Elhiszem,  de azért eléggé meglep. Abban a szerencsés vagy szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy van lehetőségem kommunikálni agysebészekkel, jogászokkal, rabbival... általában sikerül megértenem őket és megértetnem magamat, sajnálom, ha ez egy programozóval nem sikerül.
– Pont erről van szó. Mintha nem tartanád méltó partnernek a munkatársaidat. Ha nem fogadják el egyből, amit mondasz, lazán elengeded, mintha nem is akarnád meggyőzd őket. Elhiszem, hogy agysebészekkel meg rabbikkal megérteted magad, de itt programozókkal kellene együttműködnöd.
– Jogos, de talán ez nem csak rajtam múlik. Ha kölcsönös a szándék, könnyebben sikerül, de ezt nem mindenkiben érzem.
– Itt most nem Balassiról van szó. Balassi egy barom, de ugyanakkor hatalmas koponya. El kell fogadnod, hogy ő ilyen. De ne haragudj, egy fontos ügyfélnek, Bob Kalácshegyinek azt írtad, hogy nem vagy hajlandó elolvasni a levelét. Ilyet egyszerűen nem tehetsz! – Á, szóval innen fúj a szél, gondoltam. A jó öreg Bob.
–  Nézd, Kalácshegyi azzal kezdte a levelét,  még mielőtt a konkrét problémára rátért volna, hogy mindenféle alkalmatlan szarnak lehordott, minősíthetetlen stílusban. Annyit írtam neki, hogy küldje el a levelét újra a bevezető rész nélkül, mert így nem vagyok hajlandó tovább olvasni. Amit egyébként meg is tett, és ezután sikerült megoldanom a problémáját, szépen meg is köszönte.
– Igen, olyan elégedett volt, hogy még a Bajornak is írt, hogy téged ki kell rúgni! Lehet, hogy a te köreidben egy ilyen válasz szellemesnek számít, és értékelik a szarkazmusodat, de egy ügyfélnek ilyet nem írhatsz. A céget képviseled, ez nem az a hely, ahol a szellemességedet kell csillogtatnod, inkább a problémamegoldásra koncentrálj!
– Oké, értem, és köszönöm. Ügyelni fogok erre a jövőben.
István fáradtan sóhajtott, és hátradőlt a székében. Látszott, hogy neki sem kellemes ez a beszélgetés.
– Kérdeznék valamit, Dénes, csak úgy barátilag.
– Parancsolj!
– Biztos vagy benne, hogy a jövődet nálunk képzeled el?
– Ezt hogy érted,  el akarsz küldeni? 
– Csak az érdekel, hogy te hogy látod. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni? Még fiatal vagy, másba is kezdhetnél, ami jobban érdekel. Egész életedben, vagy legalábbis a belátható jövőben te tényleg itt akarsz dolgozni? Szerintem ez egy logikus kérdés, amit nem árt, ha feltesz magának az ember. 

Mai eszemmel egy pillanatnyi szünetet tartottam volna, de akkor reflexből védekeztem.
– Igen, biztos. Mindig itt akartam dolgozni, és nem is érdekel más. Szerintem nem vagyok ebben annyira rossz, bármit gondol Balassi vagy Kalácshegyi. Remélem, hogy valamelyest te is így gondolod...
– Az a fontos, hogy te mit gondolsz... Oké, rendben, ezt megbeszéltük.
– Köszi István.
– Köszi, neked is. – megkönnyebbülten felálltam, és az ajtó felé indultam. Na, akkor nyertem még egy évet, ma sem rúgtek ki, gondoltam, de István megállított.
– Ja, még valami, ez már nem a hivatalos része. Azt a levelet, amit Mohairól írtál, kikérem magamnak! Nem is értem, honnan vetted a bátorságot.
– Ne haragudj, de én csak azt tettem, amit kértél tőlem.
– Egy frászt tetted azt! Viccet csinálták belőle, teljesen feleslegesen. Ha nem tartottad fontosnak, nem tudom, minek cseszted ezzel az időt, ahelyett, hogy a munkáddal foglalkoztál volna.
– Mert én sem értettem, miért volt erre szükség. Én is kikérhettem volna magamnak, hogy besúgónak nézel. De azt gondoltam, jobb ha viccet csinálok belőle, talán így jobban átjön, hogy mennyire megalázónak tartottam. Ezt pont olyan, mint amit annak idején az ügynökökkel csináltak.
– Ha megalázónak tartottad, egyszerűen nem kellett volna megcsinálni! Senki nem kényszerített, oda volt írva, hogy "ha időd engedi".
– Ez igaz, de mégiscsak a főnököm kérte, egy héttel a teljesítményértékelésem előtt. Hogyan mondhatnék erre nemet? Azt gondoltam, pipa, megcsináltam, senkinek sem ártottam vele, így lesz mindenkinek a legjobb, és én se lettem besúgó. Talán te is röhögsz rajta egy jót...
– Hát nem röhögtem. De neked sem kellene röhögnöd, mert ha ez volt a célod, hogy ne legyél besúgó, akkor nem érted el.
– Nem is lettem, nyilvánvalóan poénra vettem, és semmi olyat nem írtam, amiből baja lehetne Zsoltnak.
– És az számít szerinted? A volt ügynökök is azzal szoktak védekezni, hogy nem semmi olyat nem írtak.  Csakhogy ez senkit nem érdekel, az a lényeg, hogy kértek tőlük egy jelentést, és megírták, pont ahogy te is.
– Na, ne hasonlítsuk már ezt össze...
– Tényleg ne.Vagy téged is zsarolt valaki? Attól tartottál, hogy kirúgnak, ha nem csinálod meg? – Be kellett látnom, hogy igaza volt, nyilvánvalóan semmilyen retorzió nem ért volna, ha nem írom meg.
– Jogos. De várj, mégiscsak én voltam az egyetlen, aki legalább jelezte, hogy ez nem frankó. Bíztam benne, hogy ezt értékeled. Remélem, hogy nem bántódtál meg, egyáltalán nem az volt a célom...
– Nem, dehogy. Ez a 360-fokos értékelés a HR legújabb hülyesége, a hátam közepére nem hiányzott. Viszont engem, mint főnöködet jobban zavar, hogy ezzel cseszted az időt, ahelyett, hogy termeltél volna. Egyébként meg tévedsz, nem te voltál az egyetlen.
– Ezt hogy érted? Talán nem csinálta meg rajtam kívül mindenki más?
– Nem, nem mindenki. Egyvalaki, de végül elárulhatom: Zólyomi Gyuri azt válaszolta, hogy hagyjam békén ezzel a faszsággal, nem hajlandó vele foglalkozni, van fontosabb munkája.

Teljesen le voltam forrázva. Hát persze, mindig tudtam, hogy Zólyomi okosabb nálam. Irigységgel vegyes csodálattal gondoltam rá. Hogy hagyhattam ki ezt a ziccert? És az a piszok, nem szólt, csak terelt, magának akarta a dicsőséget.
– Szóval Gyuri nem volt ügynök... –  motyogtam megsemmisülve.
– Hát bizony, ő nem. Viszont ha úgy vesszük, te az voltál! –  mondta István kajánul –  Na jó, van még valami, vagy megyünk ebédelni?