Barna ló
Regina, ahogyan a legtöbb lány, farmerben, garbóban és edzőcipőben járt, ami összhangban volt fiús frizurájával. Valentin napon, a kéttannyelvű osztályok szokása szerint gyűjtődobozokat tettek ki, ahova bárki bedobhatta névtelen szerelmes leveleit, amelyeket ők kézbesítettek. Persze mindig voltak, akik megragadták a lehetőséget, hogy keresetlen véleményüket névtelenül eljuttassák a címzettekhez, legyen az tanár vagy diák. Egy alkalommal Géza kapott egy meglehetősen ocsmány stílusú levelet és eléggé el volt kenődve, de az agresszort nem sikerült azonosítanunk. Én is kaptam egy üzenetet, amelyben "nagy, barna lónak" tituláltak, amit nehezen tudtam értelmezni, de semmi jót nem ígért.
Természetesen elolvastuk egymás leveleit, Géza szerint a lovat sértésnek szánták, és egy kis nyomozással be is azonosítottuk az elkövetőt, Regina személyében. Mivel Zsófi közeléből jött, rosszul esett a sértés, ezért amikor Gézával a menzánál álltunk sorban és barátnőjével beálltak mögénk, ezt a tudtára is adtam. Regina természetesen tagadott, és válogatott sértéseket vágott a fejemhez, hogyan is képzelhettem, hogy Valentin napi üzenetet ír, éppen nekem. A rakciója alapján mégis biztos voltam a dolgomban. Nem is annyira az zavart, hogy lónak titulált, inkább Gézának akartam imponálni azzal, hogy a jelenlétében beszóltam egy névtelen levélírónak. A levél mindemellett nem hagyott nyugodni, és többszöri elolvasás után arra jutottam, hogy a barna ló utalás lehetett Adrian Mole szerelmére, Pandorára, és annak kis barna lovára, ilyen tekintetben kifejezetten kedves volt.
Persze, hogy Cserhalmi
Bence egy reggel azzal a hírrel fogadott, hogy testvérosztályunk színházba készül Pestre, volna-e kedvem csatlakozni. Naná, hogy volt, pláne ha Zsófi is jön! Osztálykirándulásra számítottam, ehhez képest egy maroknyi csapattal találkoztunk a vasútállomáson, Bencén és barátnőjén kívül ott volt még egy-két másodikos fiú és lány, valamint Zsófi, és az elmaradhatatlan Regina. A menzai jelenet óta a viszonyunk az eddigieknél is hűvösebb volt, így alig beszélgettünk. Matiné előadásra mentünk a Nemzetibe, a Kaukázusi Krétakört játszották, Bubik István, Kubik Anna, és Cserhalmi György főszereplésével. Az előadás után a lányok a művészbejáróhoz mentek, hogy autogramot kérjenek, amit meg is kaptak a távozó művészektől. Ragyogó tavaszi nap volt, Cserhalmi lobogó szőke hajjal, kopott farmerdzsekiben, mosolyogva dedikálta Zsófi jegyét. Visszafelé a vonaton jobb téma híján megkérdeztem tőle, ki tetszett neki a legjobban? Persze, hogy Cserhalmi, aki iránt féltékeny haragot éreztem. Nekem is ő tetszett, jobban szerettem volna Cserhalmi lenni, mint aki voltam.
Fűnyíró
A gimnáziumi élet csúcsa a ballagás, a ballagók az élet császárai, akik előtt leborul a tanári kar és az alsóbb évesek. Hát vége van, elmúlt, jöhet az egyetem, és a még több kaland. Kezdődik végre az élet, a végtelen lehetőségek tárháza! Öröm, mámor, egyben az utolsó esély, hogy Zsófival közelebbi nexusba kerülhessünk. Ezt az esélyt végül minden bátorságomat összegyűjtve megragadtam, és randevúra hívtam. De nem volt az bátorság, inkább részeg voltam, miután a ballagás után az osztály kemény magjával a gimivel szomszédos pincehelyiségben jól becsiccsentettem. A randevú-kérés is inkább egy szánalmas fohász volt, amit a kerengő ablakánál ünneplőben csevegő szőke és barna felé nyeglén odavakkantottam.
– Tessék, mindjárt vége, és Zsófi soha nem jött el velem fagyizni a Tisza partra!
– Miért, talán hívtál valaha is? – vágott vissza. Még spiccesen is megfagyott bennem a vér. Erre nem számítottam, határozottan hozzám szólt.
– Mert eljönnél?
– Miért ne mennék el?
A párbeszéd remekül leírja életem első húsz évének viszonyát a gyengébb nemmel, ami nagyjából a "bazd meg a fűnyíródat!" elv jegyében telt. Buszozás, szemkontaktus, Valentin nap, színház és egy év sündörgés után a nagypofájú negyedikes végre találkát kért a másodikos hölgytől, bravó. A megrázó esemény után Bencének kellett hazatámogatnia, és döbbent anyám lelkére kötnie, hogy ne felejtsen el időben felébreszteni és emlékeztetni az esti randevúra.
A lelkésznél
A kora nyár esti, zsúfolt Tisza parti sétányon találkoztunk, kezemben Bródysan remegett a rózsaszál. Ezzel nemcsak a hónapok óta tartó küzdelem ért célba, de az a vágyam is teljesült, amit zöldfülű elsős korom óta dédelgettem: Gimnazista barátnővel fagyizni a Tisza-parton. Korábban szinte soha nem voltam vele kettesben, ha találkoztunk, legtöbbször Regina beszélt, ezért félénknek véltem, de ebben tévedtem. Zsófi nem túl beszédes, de komoly, szókimondó, fanyar humorú lány volt. Megtudtam, hogy van egy nővére és egy bátyja, akikkel nincs túl jóban. Ugyanazon a lakótelepen laktak, ahol korábban mi is, tehát életünk egy korábbi szakaszában szomszédok voltunk, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról. Pedagógia szakra tervezett felvételizni egy vidéki egyetemre, de ezen volt még ideje gondolkodni. Ahogy elsétáltunk a református templom mellett, megjegyeztem, hogy a romantikus, zsalugáteres Tisza-parti parókia az egyik kedvenc házam a környéken. Zsófi már járt benne, amint mondta, "a lelkésznél". Megütötte a fülem ez a szó, amit nem használtam, és másoktól sem hallottam, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
Körülbelül ennyit tudok róla ma is, az este további részében sétáltunk, amíg kerülő utakon keresztül hazakísértem. A lakótelep közelében érve három kertes utca találkozásában leültünk egy padra egy játszótéren, ahol korábban még soha nem jártam, és ott végre csókolózásba merültünk. Éppen idejében, mivel addigra minden közös témából kifutottunk.
Távkapcsolat
Nem tudom, hányszor ismétlődött meg a séta, ami a játszótéren ért véget, de közeledett a szóbeli érettségi, és egyre nagyobb pánikba estem. Felkészületlen voltam, ennek ellenére mindent az utolsó pillanatra hagytam. Végül nem volt más választásom, az utolsó héten bezárkóztam tetőtéri szobámba, és a szőnyegen hasalva próbáltam megrágni az anyagot, különös tekintettel a földrajzra, a magyarra és a történelemre. Az érettségi után a közgázra terveztem felvételizni, a matektól kevésbé tartottam, a történelem szóbeli viszont mint fenyegető, rémséges árny leselkedett rám. Erre nem is akartam gondolni, előbb az érettségin kellett átvergődni. Amivel a legjobban megizzadtam, a Himnusz és a Szózat bemagolása, valamint történelemből az évszámok memorizálása, a rövid távú memória mindig gyenge pontom volt. Ezalatt a Zsófival való kapcsolat kiesett a fókuszból. Telefonon beszéltünk néhányszor, de a találkozót halogattam a vizsgák utánra.
Miután sikerült leérettségiznem, elkezdtem készülni a felvételire is, és ehhez korrepetálásra szorultam történelemből. A fiatal tanárnő türelmesen küzdött velem, de a beszélgetések témája egyre gyakrabban elkalandozott, és mindketten éreztük, hogy esélytelen vagyok. Egy biztos, én éreztem. Az első néhány óra után kezdtem elengedni a történelmet, jobban izgatott a tanárnő személye. Ezt érzékelve igyekezett visszarángatni a történelem és realitás talajára, ennek ellenére az ezzel kapcsolatos fantáziák éppen eléggé lekötötték a gondolataimat ahhoz, hogy megfeledkezzek róla, nekem tulajdonképpen van már barátnőm.
Érettség
Zsófival az évzárón találkoztunk újra, amit lelkesen vártam. Már nem volt vesztenivalóm, túl voltam a felvételin, és tudtam hogy nem sikerült. Osztálytársaim többségét, köztük Bencét is felvették, ebben a helyzetben kapaszkodót jelentett, hogy van néhány barátom, akiket hozzám hasonlóan nem. És igen, van barátnőm, akire továbbra is számíthatok, hiszen velem együtt itt marad ő is a kisvárosban, ahonnan annyira szerettem volna már elszabadulni. De amikor végre kettesben maradtunk, éreztem, hogy valami nem stimmel. Zsófi tüntetően hallgatott, én pedig ettől zavarba jöttem.
– Sétálunk egyet? – kérdeztem teljesen feleslegesen, hiszen már sétáltunk.
– Ugyan, minek? – vágott vissza, szikáran és gyorsan, mintha várta volna a kérdést
– Minek is, tényleg. Hát, gondoltam, megbeszéljük, mi volt velünk. Milyen lett a "bizi", ilyenek.
– Velem az volt, hogy egy darabig vártam, hogy felhívsz, azután már nem vártam. Végül kifejezetten örültem, hogy nem hívtál.
Erre nem tudtam mit mondani, világos beszéd volt. Tulajdonképpen ugyanezt gondoltam én is. Vártam, hogy újra találkozzunk, azután már nem vártam, végül pedig kifejezetten megkönnyebbültem, hogy kirúgott. Hosszú hónapokon át vágytam erre a titokzatos lányra, aztán amikor megkaptam, fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjünk egymással. Talán ő is így érezte, talán csak megérezte, hogy más irányba tapogatózom, mindenesetre kiváló érzékkel kapta el a pillanatot, hogy lapátra tegyen. Akár békében is elválhattunk volna, de friss érettségi ellenére ehhez még nem voltam elég érett. Sértett hiúságomban sarkon fordultam, és elsétáltam, nem is néztem vissza.
Megint a lelkész
Végül mégiscsak egyetemista lettem, bár nem egészen önként. Gézával hirtelen felindulásból elutaztunk Krakkóba, Auschwitz érintésével, ezalatt anyám ijedtében beadta jelentkezésemet a Műegyetem mérnök karára, pótfelvételivel. Már második éve küzdöttem a mérnöki tudományokkal, amikor hirtelen felindulásból beadtam a jelentkezésemet a debreceni egyetem magyar szakára. A meghirdetett szabályok szerint korábbi érettségi eredményem alapján jogosult voltam a felvételre. Ennek ellenére nem vettek fel, ezért mélységesen fel voltam háborodva, és odautaztam, hogy beszéljek a dékánnal. Az oktatási dékánhelyettes érzékelte, hogy magam sem tudom, mit akarok, és azt tanácsolta, ne vegyem el a helyet mástól, akinek komolyak a szándékai. Távozóban az egyetem auláján átvágva ismerős lányhangot hallottam.
– Dénes! Hát te? – Zsófi volt, kevésbé zavarban, mint én, fehér blúzban, farmerben, hóna alatt könyvekkel. Úgy tűnt, teljesen kivirágzott, mosolygott, ahogy korábban ritkán láttam, és mintha nőtt is volna.
– Ó, szia. Nahát, erre nem számítottam, hogy itt találkozunk. – mondtam az igazságnak megfelelően.
– Már láttalak reggel a McDonaldsban amikor bejöttél pisilni. Hogy kerülsz ide? – akkoriban egy McDonaldsban fogyasztás nélkül használni a vécét egyetemisták között teljesen komilfó volt, mégis kellemetlenül érintett, hogy rajtakapott.
– Van itt egy kis dolgom. Egy barátomat látogattam meg. – Az egyetemi felvételiről jobbnak láttam hallgatni, és mielőtt rákérdezett volna, mit keresek az aulában, elkezdtem terelni. – Talán te is ismered Sneider Andrást, felettünk járt egyel. Ide nősült.
– Persze, hogy ismerem. A lelkész lányát vette el. És itt is alszol?
– Még nem tudom, hogy alakul. Felajánlották, hogy alhatok a parókián, de nem szeretném, ha megtérítenének. – mondtam vicceskedve, de Zsófi nem nevetett.
– Hát jó. Most mennem kell előadásra, de örülök hogy láttalak! – Most ő sétált el, sokáig néztem utána.
Megint tetőtér
Jött új, nagy szerelem, új barátságok, zenekarok alakultak körülöttem, de úgy éreztem, nem vagyok a helyemen, és ma is úgy érzem,. Zsófival való kurta-furcsa kapcsolatom egyre gyakrabban eszembe jutott, mintha akkor ment volna félre valami, az érettségi környékén. Mit ronthattam el, és mit tudott rólam ez az ismeretlen lány akkor, amit én nem?
Ha szüleimnél járok, néha kinézek a tetőablakon a lakótelep felé, és arra gondolok, milyen jó lenne megbeszélni. Kerestem az iwiwen, később a Facebookon, az Instagramon, a LinkedInen. de nem találtam nyomát. Pedig ma már képtelenség eltűnni, már arra is gondoltam, hogy meghalt, de nem mertem utánakérdezni közös ismerőseinktől. Végül mégiscsak kaptam hírt egykori barátnőjétől, Reginától. Svájcban él, a lánya egykorú a fiammal. Pont annyi idősek, mint mi voltunk, amikor ismertük egymást, néhány hétig. Nem is lenne rossz egyszer megint véletlenül összefutni, talán már találnánk közös témát.